Faültető

 

 

 

 

Kenyér

 
A kenyér szelid nap az égen
 
Kísérteties hold az éhség
 
Kísérteties hold az éhség
 
alant suhog kavarog
 
Boszorkákat riaszt lidérceket
 
s a szívből ordasokat
Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába
epe hidegség éj ömlik be rajtuk
szemük is megfagy megkeseredik megfeketül
vérük is megfagy megkeseredik megfeketül
 
A kenyér szelid nap az égen
 
fent áll magasan
 
Galambokat támaszt fülemüléket
 
s a szívből hű ebeket
Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába
méz és melegség fény ömlik be rajtuk
erőre kapnak szárnyuk megizmosul
s a felhőkig nyilallnak énekelve.

 

 

 

Lépcső

Már az is valami,
hogy a gonoszság rossz hírbe kever;
hogy csak titkolva, ködösítve,
mellébeszélve, mosakodva,
folyton-váltott fehér ruhában
s így is csak félve gyakorolható.
A jót meg egyre többen
merik szégyenkezés nélkül követni;
hogy bátrabbak lesznek a jók,
s nemcsak másik arcuk tartják oda,
hanem korbácsot is gyakran ragadnak.
Már ez is valami.

 

 

 

Vasárnap délelőtt

A konyhából a húslapító-kalapács
dübög be húsleves-illatú a lakás
A tárt ablak tükrében szürke-kék
ég előtt akác rázza üstökét
Szavakat keresek szavakat szavakat
húsleves-illatú ég-színű szavakat
melyeket boldogan fogyasszon el a test de
az éhes lélek is jóétvággyal ehesse –
Ne a magam baja! – Csak hangol ez nem old
görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt
fene gubancot melybe kuszálódik a láb
míg űzi téveteg egyetlen igazát –
Nemrég törött panasz felhőzte kedvem
pokol tárult elém makacs kietlen
egy emberé kinek nincs nyelve rá
hogy megfogalmazná kimondaná
fölmentő sereget riasztana
egy emberé kinek nincs rá szava
ki rémeivel maga küszködik
s még példának se jó: titkon győz s győzetik
s nem sejti hogy az ő kincse röpül
könnyen kinyíló ujjaim közül.

 

 

 

Két hang

A kis szokvány-halálok
lassan kihalnak.
Felnőtt az emberiség. Épít magának
soha-nem-volt diadalmat.
(S ha majd a győzelmi üvöltés
csap már az égre,
irtóztató, fene hörgés
nem hág-e fölébe?)

 

 

 

Kérdés a XX. században

Végül is mi az ember?
Bőrszín az ember, szülei szülötte?
Haszonállat, hogy, mint azok között,
válogassunk: ez erre jó, az arra,
amaz meg semmire?
Vagy sors az ember, csillag, aki fénye
s útja szerint
érdemli meg az ostort s a virágot?

 

 

 

E rózsa e rózsa

Ezerrétű világ
hol van számodra szem fül?
Városon erdőn réten suta láb
hajszál-ösvény botlik keresztül
E rózsa e rózsa
ez is csak egy
S még mennyi rózsa rózsa
szebb vagy igénytelenebb
Hasznos a törvényt tudni
de se színe se szaga
Hova bír vele jutni
éhség szomj indulata?
E rózsa e rózsa
ez a jó ez a szép ez a sok
E rózsa e rózsa e rózsa
– Okuljatok!

 

 

 

Mint kezdetben

 
Vágy ez még vagy csupán
 
az érzékek szokása?
 
Oly sok hideg tudás után
igaz lehet-e még a szív föllángolása?
 
Vagy harc ez, ösztönös,
 
a végső béke ellen,
 
mely fészket-fürkészőn köröz
s mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem?
 
A tűz, a tűz, – igen:
 
tűz még a tűz valóban.
 
Ereim útvesztőiben
a régi tűz kering csöppet se lankadóan.
 
Közös-szép emberi
 
célok, szemek, remények
 
boldog szikráin gyúlva ki
ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek,
 
épp oly felhőtlenül,
 
mint kezdetben, mikor még
 
a nap nem földközel repült,
s nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég.

 

 

 

Megfelelések

A még nagyobb hideg
ellen hideggel. –
Hó… hó… Ki érti meg,
hogy mit közöl szivemmel?
Lám, rajta szigorú
aszkéta-leplek:
fél-életemmel egykorú
kötelmek.
A várhatót s a vártat
szivem mint régi-régi
újrataláltat
fogadja, éli.
S a dér-gyöngy-lepte fák
hegyén azért is angyal ül,
azért is egy-virág
a puszta táj köröskörül.

 

 

 

Szomját meg éhét

A homály elszalad az éles,
vizsgáló fény elől.
Sarkos, rideg fémek szerkezetéhez
sodródtál. Lesz-e még zug fészkedül?
Girlandok, fátylak és pihék. –
– Most meztelen, cifrátalan keménység.
Szomját meg éhét, igényeidét,
azt fojtsd el: a kölyök szomját meg éhét.
Midőn majd sarkot, tiszta hideget
áhít a szív s tud felnőtt lenni már:
megint gyermek lehet
a fölkelő világ csodáinál.

 

 

 

Ne legyen több

Meghozza magáét a nap s az éj
Érik a test okosodik
Elejti amit el kell ejteni
s letépi a neki termő gyümölcsöt
Milyen mások e világ szavai!
A régiekre már füled sincs:
ha hallod őket mintha idegen száj
idegen nyelven szólna hozzád
Ezek meg a mostaniak anyád
hangján beszélnek mint akkor azok
Fölösleges az elkívánkozás
ne legyen több a lélek mint a test
Szép ha a gyermekszem a napba néz
ha a felnőtt szeme a messzi kékbe
szép ha a gyöngülő öreg szem
nyugodtan jár az árnyékok között.

 

 

 

Faültető

Az örök folyamatba, az élni akaró
élet folyamatába iktatódva,
mint eleven csatornán a célba áradó
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva
őrizze ismerős világunk legnagyobb
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot
a győztes ívet a jövő felé feszíti.
Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!
A mű marad s hordozza majd nyomát,
virágzóbban, mint emlékét hiánya.

 

 

 

Borsszemek

 

1

Jól megosztottuk a hatalmat!
Hentes, pincér, sofőr, dada,
földmérő, kalauz, Tüzép-
el- s kiadó, kis, nagy, közép
hivatalnok, liftes, tojás-
felvásárló, parkőr, szobás-
nővér… (s ki más még: nincs fogalmad!)
mind, mind a HATALOM MAGA.
 

2

Csáky szalmája, ebek harmincadja. – –
Addig nem baj, amíg nem az enyém.
Addig baj csak, amíg nem az enyém.
 

3

Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók,
 
mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok.
Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük;
 
egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem.
 

4

Cifrát mondsz. – Megsértődik-e,
akkor még nem mutatja.
Előbb lemér, fölmér, kimér:
majd rúg, vagy – elfogadja.

 

 

 

Jóság

Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet.
– Villámok szabdalják a mély eget.

 

 

 

Dilemma

Fáj az epém, és fáj a torkom is:
azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.
Enni muszáj, és enni nem szabad.
Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

 

 

 

Új kor

Alig hittem, hogy megérem.
De ha már így lett, s megértem:
lassan tán kissé megértem.

 

 

 

Groteszk

A Zöldfában iszik egy kocsis
és arra gondol amire én akarom
Hogy igyék azt én akarom
s hogy a Zöldfában igyék
én akarom
– rom
– rom
– rom
Poharát sűrűn emelinti
Cifrákat mond s kurjant nagyokat
Hogy emelintse én akarom
s hogy kurjantson nagyokat
én akarom
– rom
– rom
– rom
Aztán ha ivott hazaballag
S a családban bősz raziát csinál
Hogy hazamenjen én akarom
s a bősz raziát is
én akarom
– rom
– rom
– rom
Jó ha nem rólam szól a mese
Ó jó ha végre nem rólam szól a mese
Magamat én már nem akarom
a Zöldfában a kocsist
őt akarom
– rom
– rom
– rom

 

 

 

Egy üdülő naplójából

Az asszonyok csípője bő,
széjjelmennek az asszonyok.
A férfiak mozgékonyabbak,
hím – nőstény: ismerős dolog.
Ezerrétű álmok kerengnek,
ezernyi kép, szín, hangulat.
Ahány szem, elme – köztük az enyém –,
mind mást mutat.
Vissza a természethez! Íme:
fű, víz, szélhajtogatta nád. –
– A fél összkomfortot kihordta
a part szélére a család.
Az apró gyermek bimbin ül,
reá parancsolják szegénykét.
Ha végzett, csöpp kezébe adják:
öntse ki arrább az edénykét.
És hogy friss szódavíz legyen,
ott a szifon is, – érthető:
a férfi éthordót emel,
poharat, tányért rak a nő.
Hát így! Már öt nap óta bennem
combok, térdek, vállak, hasak,
mütyürke göncökből virító
bronz és rőt és fehér husok.
Hát így! A nap fölkél, lemegy:
életem más sem igazítja.
Alszom nagyokat, gondjaim
türelmes nyugalom lazítja.

 

 

 

Biztató

Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –
Nem könnyekért, örömekért élsz.
A lélek magánya ha nő is,
a test lassan megfészkelődik,
s a hajló ív hízó homálya
a zárt kart és combot kitárja.
Amint megérted egyre jobban,
hogy mankód s nem marsallbotod van
s neked, nekünk, mindegyikünknek,
amint lényed mélyebbre süllyed
az érzékelhető anyagba:
úgy lelsz másokra és magadra;
úgy mozdul szádon, nől az ének
csöppjévé hangok tengerének,
s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –
csírát rejtő magként a földbe.

 

 

 

Köszönöm

Gyermekkorotok nagy termeiben
hol az öles falakról
körémcsapódó visszhang a magam
gyermekkorát is idézi
köszönöm hogy
gyermekkorotok nagy termeiben
bölcs gyermekségetek
a felnőtt sutaságát
megbocsátja

 

 

 

Holnap már

Kopárságát ennek az estnek,
göcsörtjeit és szürkeségét
holnap már arany fényességben
látom visszaragyogni hozzám.
Még!… Még!… Csacsogj, kislányom! Ébred
a türelmetlen idegesség.
Sok volt a gond, de annyi mégsem,
hogy elszalaszthatnám e kincset.
Ki vagyok én? Bolond királyfi,
ki magán-szánakozva baktat,
s messziről visszafordul, onnan
látja csak meg, hogy trónt hagyott el.

 

 

 

Ars poetica

Kimondani kimondani – –
Ismerni kell a rejtezőket
A köddel együtt eltűnnek a rémek
Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek
A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene
Fekete szavak szárnyán kél a nap

 

 

 

Késő dalok

Egyszercsak elernyed a kéz,
beléfárad, megunja.
Zuhanva a semmibe vész,
amit tűzből hoztam ki újra, újra.
De csak ha már elszállt a hit,
s a zsíros vegetáció
ha már rühelli álmait,
s ágyék, gyomor: nincs más reláció. – –
Most észlelem elégedetten:
lassan lehet mit kezdeni;
jó tartalékot gyűjtögettem
késő dalokba veszteni.
S most környékez a rossz tanács,
utal a testi nyomorokra.
Legyint: ez már csak hervadás,
a színeket az alkony sokszorozza.
Kezdeni? Legfeljebb a még
vadabb falást, szeretkezést,
amelynek vége már a vég,
s mely mint állatbendő emészt. –
Nem hallgatok rá. Több a lélek
fekete ragyogása,
mint a homály-nem-járta fénynek
olcsó hivalkodása.
S akik a végső éjszaka
árkai felé tántorognak,
hálásak lesznek majd ezeknek a
vaklángú csillagoknak.

 

 

 

Ne hagyjatok

Fonák sugallatok buzdítanak beszélni
Ne hagyjatok akik szerettek
Él még az öröm bennem
szeretem még a hajnalt
az alkony és az éjjel
tudom hogy pihenés is
S a száműzött még nem halott
csak föl kell szabadítani
Ne hagyjatok
kiáltsatok akik szerettek
hétköznapok csodálatos
gyermekei közös titkok tudói!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]