Faültető

Kenyér

A kenyér szelid nap az égen

Kísérteties hold az éhség

alant suhog kavarog

Boszorkákat riaszt lidérceket

s a szívből ordasokat

Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába

epe hidegség éj ömlik be rajtuk

szemük is megfagy megkeseredik megfeketül

vérük is megfagy megkeseredik megfeketül

A kenyér szelid nap az égen

fent áll magasan

Galambokat támaszt fülemüléket

s a szívből hű ebeket

Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába

méz és melegség fény ömlik be rajtuk

erőre kapnak szárnyuk megizmosul

s a felhőkig nyilallnak énekelve.

Lépcső

Már az is valami,

hogy a gonoszság rossz hírbe kever;

hogy csak titkolva, ködösítve,

mellébeszélve, mosakodva,

folyton-váltott fehér ruhában

s így is csak félve gyakorolható.

A jót meg egyre többen

merik szégyenkezés nélkül követni;

hogy bátrabbak lesznek a jók,

s nemcsak másik arcuk tartják oda,

hanem korbácsot is gyakran ragadnak.

Már ez is valami.

Vasárnap délelőtt

A konyhából a húslapító-kalapács

dübög be húsleves-illatú a lakás

A tárt ablak tükrében szürke-kék

ég előtt akác rázza üstökét

Szavakat keresek szavakat szavakat

húsleves-illatú ég-színű szavakat

melyeket boldogan fogyasszon el a test de

az éhes lélek is jóétvággyal ehesse –

Ne a magam baja! – Csak hangol ez nem old

görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt

fene gubancot melybe kuszálódik a láb

míg űzi téveteg egyetlen igazát –

Nemrég törött panasz felhőzte kedvem

pokol tárult elém makacs kietlen

egy emberé kinek nincs nyelve rá

hogy megfogalmazná kimondaná

fölmentő sereget riasztana

egy emberé kinek nincs rá szava

ki rémeivel maga küszködik

s még példának se jó: titkon győz s győzetik

s nem sejti hogy az ő kincse röpül

könnyen kinyíló ujjaim közül.

Két hang

A kis szokvány-halálok

lassan kihalnak.

Felnőtt az emberiség. Épít magának

soha-nem-volt diadalmat.

(S ha majd a győzelmi üvöltés

csap már az égre,

irtóztató, fene hörgés

nem hág-e fölébe?)

Kérdés a XX. században

Végül is mi az ember?

Bőrszín az ember, szülei szülötte?

Haszonállat, hogy, mint azok között,

válogassunk: ez erre jó, az arra,

amaz meg semmire?

Vagy sors az ember, csillag, aki fénye

s útja szerint

érdemli meg az ostort s a virágot?

E rózsa e rózsa

Ezerrétű világ

hol van számodra szem fül?

Városon erdőn réten suta láb

hajszál-ösvény botlik keresztül

E rózsa e rózsa

ez is csak egy

S még mennyi rózsa rózsa

szebb vagy igénytelenebb

Hasznos a törvényt tudni

de se színe se szaga

Hova bír vele jutni

éhség szomj indulata?

E rózsa e rózsa

ez a jó ez a szép ez a sok

E rózsa e rózsa e rózsa

– Okuljatok!

Mint kezdetben

Vágy ez még vagy csupán

az érzékek szokása?

Oly sok hideg tudás után

igaz lehet-e még a szív föllángolása?

Vagy harc ez, ösztönös,

a végső béke ellen,

mely fészket-fürkészőn köröz

s mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem?

A tűz, a tűz, – igen:

tűz még a tűz valóban.

Ereim útvesztőiben

a régi tűz kering csöppet se lankadóan.

Közös-szép emberi

célok, szemek, remények

boldog szikráin gyúlva ki

ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek,

épp oly felhőtlenül,

mint kezdetben, mikor még

a nap nem földközel repült,

s nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég.

Megfelelések

A még nagyobb hideg

ellen hideggel. –

Hó… hó… Ki érti meg,

hogy mit közöl szivemmel?

Lám, rajta szigorú

aszkéta-leplek:

fél-életemmel egykorú

kötelmek.

A várhatót s a vártat

szivem mint régi-régi

újrataláltat

fogadja, éli.

S a dér-gyöngy-lepte fák

hegyén azért is angyal ül,

azért is egy-virág

a puszta táj köröskörül.

Szomját meg éhét

A homály elszalad az éles,

vizsgáló fény elől.

Sarkos, rideg fémek szerkezetéhez

sodródtál. Lesz-e még zug fészkedül?

Girlandok, fátylak és pihék. –

– Most meztelen, cifrátalan keménység.

Szomját meg éhét, igényeidét,

azt fojtsd el: a kölyök szomját meg éhét.

Midőn majd sarkot, tiszta hideget

áhít a szív s tud felnőtt lenni már:

megint gyermek lehet

a fölkelő világ csodáinál.

Ne legyen több

Meghozza magáét a nap s az éj

Érik a test okosodik

Elejti amit el kell ejteni

s letépi a neki termő gyümölcsöt

Milyen mások e világ szavai!

A régiekre már füled sincs:

ha hallod őket mintha idegen száj

idegen nyelven szólna hozzád

Ezek meg a mostaniak anyád

hangján beszélnek mint akkor azok

Fölösleges az elkívánkozás

ne legyen több a lélek mint a test

Szép ha a gyermekszem a napba néz

ha a felnőtt szeme a messzi kékbe

szép ha a gyöngülő öreg szem

nyugodtan jár az árnyékok között.

Faültető

Az örök folyamatba, az élni akaró

élet folyamatába iktatódva,

mint eleven csatornán a célba áradó

víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva

őrizze ismerős világunk legnagyobb

kincsét, míg ő magát fenékig üresíti,

s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot

a győztes ívet a jövő felé feszíti.

Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább.

Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja!

A mű marad s hordozza majd nyomát,

virágzóbban, mint emlékét hiánya.

Borsszemek

1

Jól megosztottuk a hatalmat!

Hentes, pincér, sofőr, dada,

földmérő, kalauz, Tüzép-

el- s kiadó, kis, nagy, közép

hivatalnok, liftes, tojás-

felvásárló, parkőr, szobás-

nővér… (s ki más még: nincs fogalmad!)

mind, mind a HATALOM MAGA.

2

Csáky szalmája, ebek harmincadja. – –

Addig nem baj, amíg nem az enyém.

Addig baj csak, amíg nem az enyém.

3

Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók,

mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok.

Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük;

egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem.

4

Cifrát mondsz. – Megsértődik-e,

akkor még nem mutatja.

Előbb lemér, fölmér, kimér:

majd rúg, vagy – elfogadja.

Jóság

Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet.

– Villámok szabdalják a mély eget.

Dilemma

Fáj az epém, és fáj a torkom is:

azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.

Enni muszáj, és enni nem szabad.

Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

Új kor

Alig hittem, hogy megérem.

De ha már így lett, s megértem:

lassan tán kissé megértem.

Groteszk

A Zöldfában iszik egy kocsis

és arra gondol amire én akarom

Hogy igyék azt én akarom

s hogy a Zöldfában igyék

én akarom

– rom

Poharát sűrűn emelinti

Cifrákat mond s kurjant nagyokat

Hogy emelintse én akarom

s hogy kurjantson nagyokat

én akarom

– rom

Aztán ha ivott hazaballag

S a családban bősz raziát csinál

Hogy hazamenjen én akarom

s a bősz raziát is

én akarom

– rom

Jó ha nem rólam szól a mese

Ó jó ha végre nem rólam szól a mese

Magamat én már nem akarom

a Zöldfában a kocsist

őt akarom

– rom

Egy üdülő naplójából

Az asszonyok csípője bő,

széjjelmennek az asszonyok.

A férfiak mozgékonyabbak,

hím – nőstény: ismerős dolog.

Ezerrétű álmok kerengnek,

ezernyi kép, szín, hangulat.

Ahány szem, elme – köztük az enyém –,

mind mást mutat.

Vissza a természethez! Íme:

fű, víz, szélhajtogatta nád. –

– A fél összkomfortot kihordta

a part szélére a család.

Az apró gyermek bimbin ül,

reá parancsolják szegénykét.

Ha végzett, csöpp kezébe adják:

öntse ki arrább az edénykét.

És hogy friss szódavíz legyen,

ott a szifon is, – érthető:

a férfi éthordót emel,

poharat, tányért rak a nő.

Hát így! Már öt nap óta bennem

combok, térdek, vállak, hasak,

mütyürke göncökből virító

bronz és rőt és fehér husok.

Hát így! A nap fölkél, lemegy:

életem más sem igazítja.

Alszom nagyokat, gondjaim

türelmes nyugalom lazítja.

Biztató

Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –

Nem könnyekért, örömekért élsz.

A lélek magánya ha nő is,

a test lassan megfészkelődik,

s a hajló ív hízó homálya

a zárt kart és combot kitárja.

Amint megérted egyre jobban,

hogy mankód s nem marsallbotod van

s neked, nekünk, mindegyikünknek,

amint lényed mélyebbre süllyed

az érzékelhető anyagba:

úgy lelsz másokra és magadra;

úgy mozdul szádon, nől az ének

csöppjévé hangok tengerének,

s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –

csírát rejtő magként a földbe.

Köszönöm

Gyermekkorotok nagy termeiben

hol az öles falakról

körémcsapódó visszhang a magam

gyermekkorát is idézi

köszönöm hogy

gyermekkorotok nagy termeiben

bölcs gyermekségetek

a felnőtt sutaságát

megbocsátja

Holnap már

Kopárságát ennek az estnek,

göcsörtjeit és szürkeségét

holnap már arany fényességben

látom visszaragyogni hozzám.

Még!… Még!… Csacsogj, kislányom! Ébred

a türelmetlen idegesség.

Sok volt a gond, de annyi mégsem,

hogy elszalaszthatnám e kincset.

Ki vagyok én? Bolond királyfi,

ki magán-szánakozva baktat,

s messziről visszafordul, onnan

látja csak meg, hogy trónt hagyott el.

Ars poetica

Kimondani kimondani – –

Ismerni kell a rejtezőket

A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?

Minek botránkoznak meg értük?

A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra

alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

Késő dalok

Egyszercsak elernyed a kéz,

beléfárad, megunja.

Zuhanva a semmibe vész,

amit tűzből hoztam ki újra, újra.

De csak ha már elszállt a hit,

s a zsíros vegetáció

ha már rühelli álmait,

s ágyék, gyomor: nincs más reláció. – –

Most észlelem elégedetten:

lassan lehet mit kezdeni;

jó tartalékot gyűjtögettem

késő dalokba veszteni.

S most környékez a rossz tanács,

utal a testi nyomorokra.

Legyint: ez már csak hervadás,

a színeket az alkony sokszorozza.

Kezdeni? Legfeljebb a még

vadabb falást, szeretkezést,

amelynek vége már a vég,

s mely mint állatbendő emészt. –

Nem hallgatok rá. Több a lélek

fekete ragyogása,

mint a homály-nem-járta fénynek

olcsó hivalkodása.

S akik a végső éjszaka

árkai felé tántorognak,

hálásak lesznek majd ezeknek a

vaklángú csillagoknak.

Ne hagyjatok

Fonák sugallatok buzdítanak beszélni

Ne hagyjatok akik szerettek

Él még az öröm bennem

szeretem még a hajnalt

az alkony és az éjjel

tudom hogy pihenés is

S a száműzött még nem halott

csak föl kell szabadítani

Ne hagyjatok

kiáltsatok akik szerettek

hétköznapok csodálatos

gyermekei közös titkok tudói!