Kenyér
|
A kenyér szelid nap az égen |
|
Kísérteties hold az éhség |
|
|
Kísérteties hold az éhség |
|
Boszorkákat riaszt lidérceket |
|
| Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába |
| epe hidegség éj ömlik be rajtuk |
| szemük is megfagy megkeseredik megfeketül |
| vérük is megfagy megkeseredik megfeketül |
|
|
A kenyér szelid nap az égen |
|
Galambokat támaszt fülemüléket |
|
| Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába |
| méz és melegség fény ömlik be rajtuk |
| erőre kapnak szárnyuk megizmosul |
| s a felhőkig nyilallnak énekelve. |
|
|
Lépcső
| hogy a gonoszság rossz hírbe kever; |
| hogy csak titkolva, ködösítve, |
| mellébeszélve, mosakodva, |
| folyton-váltott fehér ruhában |
| s így is csak félve gyakorolható. |
|
| merik szégyenkezés nélkül követni; |
| hogy bátrabbak lesznek a jók, |
| s nemcsak másik arcuk tartják oda, |
| hanem korbácsot is gyakran ragadnak. |
|
|
Vasárnap délelőtt
| A konyhából a húslapító-kalapács |
| dübög be húsleves-illatú a lakás |
|
| A tárt ablak tükrében szürke-kék |
| ég előtt akác rázza üstökét |
|
| Szavakat keresek szavakat szavakat |
| húsleves-illatú ég-színű szavakat |
|
| melyeket boldogan fogyasszon el a test de |
| az éhes lélek is jóétvággyal ehesse – |
|
| Ne a magam baja! – Csak hangol ez nem old |
| görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt |
|
| fene gubancot melybe kuszálódik a láb |
| míg űzi téveteg egyetlen igazát – |
|
| Nemrég törött panasz felhőzte kedvem |
| pokol tárult elém makacs kietlen |
|
| egy emberé kinek nincs nyelve rá |
| hogy megfogalmazná kimondaná |
|
| fölmentő sereget riasztana |
| egy emberé kinek nincs rá szava |
|
| ki rémeivel maga küszködik |
| s még példának se jó: titkon győz s győzetik |
|
| s nem sejti hogy az ő kincse röpül |
| könnyen kinyíló ujjaim közül. |
|
|
Két hang
| Felnőtt az emberiség. Épít magának |
|
| (S ha majd a győzelmi üvöltés |
|
|
Kérdés a XX. században
| Bőrszín az ember, szülei szülötte? |
| Haszonállat, hogy, mint azok között, |
| válogassunk: ez erre jó, az arra, |
|
| Vagy sors az ember, csillag, aki fénye |
| érdemli meg az ostort s a virágot? |
|
|
E rózsa e rózsa
| hol van számodra szem fül? |
| Városon erdőn réten suta láb |
| hajszál-ösvény botlik keresztül |
|
| ez a jó ez a szép ez a sok |
|
|
Mint kezdetben
| igaz lehet-e még a szív föllángolása? |
|
|
mely fészket-fürkészőn köröz |
| s mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem? |
|
| a régi tűz kering csöppet se lankadóan. |
|
|
boldog szikráin gyúlva ki |
| ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek, |
|
|
mint kezdetben, mikor még |
|
a nap nem földközel repült, |
| s nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég. |
|
|
Megfelelések
| hogy mit közöl szivemmel? |
|
| hegyén azért is angyal ül, |
|
|
Szomját meg éhét
| A homály elszalad az éles, |
| Sarkos, rideg fémek szerkezetéhez |
| sodródtál. Lesz-e még zug fészkedül? |
|
| Girlandok, fátylak és pihék. – |
| – Most meztelen, cifrátalan keménység. |
| Szomját meg éhét, igényeidét, |
| azt fojtsd el: a kölyök szomját meg éhét. |
|
| Midőn majd sarkot, tiszta hideget |
| áhít a szív s tud felnőtt lenni már: |
| a fölkelő világ csodáinál. |
|
|
Ne legyen több
| Meghozza magáét a nap s az éj |
| Elejti amit el kell ejteni |
| s letépi a neki termő gyümölcsöt |
|
| Milyen mások e világ szavai! |
| A régiekre már füled sincs: |
| ha hallod őket mintha idegen száj |
| idegen nyelven szólna hozzád |
|
| Ezek meg a mostaniak anyád |
| hangján beszélnek mint akkor azok |
| Fölösleges az elkívánkozás |
| ne legyen több a lélek mint a test |
|
| Szép ha a gyermekszem a napba néz |
| ha a felnőtt szeme a messzi kékbe |
| szép ha a gyöngülő öreg szem |
| nyugodtan jár az árnyékok között. |
|
|
Faültető
| Az örök folyamatba, az élni akaró |
| élet folyamatába iktatódva, |
| mint eleven csatornán a célba áradó |
| víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva |
| őrizze ismerős világunk legnagyobb |
| kincsét, míg ő magát fenékig üresíti, |
| s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot |
| a győztes ívet a jövő felé feszíti. |
|
| Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább. |
| Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja! |
| A mű marad s hordozza majd nyomát, |
| virágzóbban, mint emlékét hiánya. |
|
|
Borsszemek
| Jól megosztottuk a hatalmat! |
| Hentes, pincér, sofőr, dada, |
| el- s kiadó, kis, nagy, közép |
| hivatalnok, liftes, tojás- |
| felvásárló, parkőr, szobás- |
| nővér… (s ki más még: nincs fogalmad!) |
| mind, mind a HATALOM MAGA. |
|
| Csáky szalmája, ebek harmincadja. – – |
| Addig nem baj, amíg nem az enyém. |
| Addig baj csak, amíg nem az enyém. |
|
| Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók, |
|
mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok. |
| Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük; |
|
egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem. |
|
| Cifrát mondsz. – Megsértődik-e, |
| Előbb lemér, fölmér, kimér: |
| majd rúg, vagy – elfogadja. |
|
|
Jóság
| Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet. |
| – Villámok szabdalják a mély eget. |
|
Dilemma
| Fáj az epém, és fáj a torkom is: |
| azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek. |
| Enni muszáj, és enni nem szabad. |
| Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek? |
|
Új kor
| Alig hittem, hogy megérem. |
| De ha már így lett, s megértem: |
| lassan tán kissé megértem. |
|
Groteszk
| A Zöldfában iszik egy kocsis |
| és arra gondol amire én akarom |
|
| Cifrákat mond s kurjant nagyokat |
| s hogy kurjantson nagyokat |
|
| Aztán ha ivott hazaballag |
| S a családban bősz raziát csinál |
| Hogy hazamenjen én akarom |
|
| Jó ha nem rólam szól a mese |
| Ó jó ha végre nem rólam szól a mese |
| Magamat én már nem akarom |
|
|
Egy üdülő naplójából
| széjjelmennek az asszonyok. |
| A férfiak mozgékonyabbak, |
| hím – nőstény: ismerős dolog. |
|
| Ezerrétű álmok kerengnek, |
| ezernyi kép, szín, hangulat. |
| Ahány szem, elme – köztük az enyém –, |
|
| Vissza a természethez! Íme: |
| fű, víz, szélhajtogatta nád. – |
| – A fél összkomfortot kihordta |
|
| Az apró gyermek bimbin ül, |
| reá parancsolják szegénykét. |
| Ha végzett, csöpp kezébe adják: |
| öntse ki arrább az edénykét. |
|
| És hogy friss szódavíz legyen, |
| ott a szifon is, – érthető: |
| poharat, tányért rak a nő. |
|
| Hát így! Már öt nap óta bennem |
| combok, térdek, vállak, hasak, |
| mütyürke göncökből virító |
| bronz és rőt és fehér husok. |
|
| Hát így! A nap fölkél, lemegy: |
| Alszom nagyokat, gondjaim |
| türelmes nyugalom lazítja. |
|
|
Biztató
| Hát ha nincs kivétel, mért félsz? – |
| Nem könnyekért, örömekért élsz. |
| A lélek magánya ha nő is, |
| a test lassan megfészkelődik, |
| s a hajló ív hízó homálya |
| a zárt kart és combot kitárja. |
| Amint megérted egyre jobban, |
| hogy mankód s nem marsallbotod van |
| s neked, nekünk, mindegyikünknek, |
| amint lényed mélyebbre süllyed |
| úgy lelsz másokra és magadra; |
| úgy mozdul szádon, nől az ének |
| csöppjévé hangok tengerének, |
| s úgy hullsz majd – céljaid betöltve – |
| csírát rejtő magként a földbe. |
|
Köszönöm
| Gyermekkorotok nagy termeiben |
| körémcsapódó visszhang a magam |
| gyermekkorotok nagy termeiben |
|
Holnap már
| Kopárságát ennek az estnek, |
| göcsörtjeit és szürkeségét |
| holnap már arany fényességben |
| látom visszaragyogni hozzám. |
|
| Még!… Még!… Csacsogj, kislányom! Ébred |
| Sok volt a gond, de annyi mégsem, |
| hogy elszalaszthatnám e kincset. |
|
| Ki vagyok én? Bolond királyfi, |
| ki magán-szánakozva baktat, |
| s messziről visszafordul, onnan |
| látja csak meg, hogy trónt hagyott el. |
|
|
Ars poetica
| Ismerni kell a rejtezőket |
| A köddel együtt eltűnnek a rémek |
|
| Miért örülnek szörnyeimnek? |
| Minek botránkoznak meg értük? |
| A saját szörnyeikre néznek |
|
| A pokol korhoz kötött Újra újra |
|
| Fekete szavak szárnyán kél a nap |
|
|
Késő dalok
| Egyszercsak elernyed a kéz, |
| amit tűzből hoztam ki újra, újra. |
|
| De csak ha már elszállt a hit, |
| s ágyék, gyomor: nincs más reláció. – – |
|
| Most észlelem elégedetten: |
| lassan lehet mit kezdeni; |
| jó tartalékot gyűjtögettem |
|
| S most környékez a rossz tanács, |
| Legyint: ez már csak hervadás, |
| a színeket az alkony sokszorozza. |
|
| Kezdeni? Legfeljebb a még |
| vadabb falást, szeretkezést, |
| s mely mint állatbendő emészt. – |
|
| Nem hallgatok rá. Több a lélek |
| mint a homály-nem-járta fénynek |
|
| hálásak lesznek majd ezeknek a |
|
|
Ne hagyjatok
| Fonák sugallatok buzdítanak beszélni |
| Ne hagyjatok akik szerettek |
| S a száműzött még nem halott |
| csak föl kell szabadítani |
| kiáltsatok akik szerettek |
| gyermekei közös titkok tudói! |
|
Zöld és fény
| Forr, tajtékzik, szédülök, |
|
| Zöld, zöld, lelkes újulás, |
| Fű, fa, gyom, szőlő emel, |
| Zöld és fény: – e két elem |
|
| Zöld és fény! dagad, forog, |
|
|
Nyárelő
| A farsang végetért a tetszelgő hiúság |
| Kezdődik a szikár komolyság szigorúság |
| A tékozló kaland fukar munkába dermedt |
| aggódó szorgalom remegteti a kertet |
| A sarjadás után megjött a hervadás is |
| már nemcsak születés van itt hanem halál is |
| A pusztulás szagát szintén orromba vágja |
| az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya |
| S holott embervalóm kígyóitól futottam |
| példák hasonlatok idézik óhatatlan: |
| ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek |
| hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek |
| farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel |
| torkában indulót villámló félelem ver |
| felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le |
| csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre |
| bogár holt lábai kifordított gyökérzet |
| erőtlen szálai merednek törten égnek |
| S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben |
| vezessen újra a vesztett örömhöz engem |
| formálnám lassan a magam képére őt is |
| rálátva életem riasztó zökkenőit |
| De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog |
| bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott |
| élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben |
| s más példa lesz a kert más példa lesz merőben |
| s még a halál is azt tanítja könyvben ábra |
| hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva |
|
A kertben
| Űzött férge a földnek megnyugodni |
| birodalmába bújtam megnyugodni |
| S nyugalmam ára hekatomba |
| zúzott fű zúzott hangyák szunyogok |
|
| véres kereszt a percek homlokán |
|
|
Alsóbélatelep, 1963
| Kidőlt és kettétört vörösfenyők |
| csenevész nád szakállas békanyál |
| idétlen part megloccsanó habok |
|
| Ennek még lelkem van szava |
|
| Az antropomorf gőg pimasz |
|
| dacosan part nád békanyál habok |
|
|
Nyáréjszaka
| Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem. |
| Telihold, fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem! |
| Korhelyek, álomkergetők és véletlenül uton ragadtak, |
| nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak, |
| érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye, |
| kissé tán meglódítja vérük, és semmi több, és vége, vége. – |
| De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton, |
| akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom, |
| a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve |
| riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre, |
| ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most, |
| de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most. |
| Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve |
| torkom szorul, szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve. |
|
Liliom
| Ég és világít. Átüti jégtüze |
| a súlyos éjt, villogva fölizzik a |
|
tömör sötétség; fényes udvar |
|
őrzi a szirmot a pusztulástól. |
|
| Az ősz ledönti, bújik a föld alá; |
| konok homállyá lesz maga is kicsit. |
|
S mert így a titkát megtanulja, |
|
ezzel arat diadalt az éjen. |
|
|
Esti ablak mögött
| Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben |
| Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik |
| Örömeit bánatait négy fal közé vitte a lélek |
| osztogatja és csillapítja hogy el bírja viselni álmát |
|
| A tó-tükre-ég messziről a földet mutatja a szemnek |
| Tüzeket nyíló fekete rét fentről borul ránk |
| Két teknőc-héj alul felül meglyuggatva s kívül parázsló |
| burok fehéren izzik a kicsi-nagy lyukakon keresztül |
|
| Hát én e ragyogásban itt? Négy fal közé szorulva szintén |
| a rét fölött és rét alatt rendezgetem az elmúlt |
| nap kuszaságait készítem álom elé a lelkem: |
| osztogatom és csillapítom a nehezen viselhetőket |
|
| S még hívatlan vendégek is ülnek körém befejezetlen |
| találkozások árnyai kényes fehér kezükben |
| csábítás és emlékezés Megzavarodva fészkelődöm |
| sajgások és nosztalgiák buzognak föl husomban |
|
| A közénk ömlő éj csupán egyetlen éjszakára ment meg |
| Holnap lábam feléjük fordul szemem magukhoz csalogatják |
| Tétova leszek amikor határozottnak kéne lennem |
| A születő cselekvéseket születni vágyók háborítják |
|
| És aztán itt állok megint tüzeket nyíló fekete rétek |
| összehajló ívei közt gazdag gazda tűz-őre pásztor |
| kinek a fények gondjai hogy mire gyúlnak mire hunynak |
| az újuló meglendülések s nyugvások küszöbénél. |
|
|
Falu szélén
| Szél, zúgás fészke, háza, |
| az élet összevissza láza! |
|
| Naphosszat szót se szólok, |
|
S ha olykor mégis: válaszul |
| a szárnyas lomb csitítva bólog. |
|
| alján csöpp víz szivárog. |
|
Lassacskán egymáshoz szokunk |
| én és a bokrok, fák, virágok. |
|
|
Atlantisz
| Ez a fa tudja, tudja még – – |
| Tudja-e más is? – és ki még? |
| őrzi azt a nyarat meg azt az őszt. |
|
| ugyanaz a véső, mely homlokom – |
| Megállok s elgondolkodom. |
|
| Futnak a habok a part felé, |
| villog fölöttem a nyárfalevél, |
| ahogy akkor, – csak az az út sehol: |
|
|
A férfi visszatér
| Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még |
| vissza tudok fürkészni a nyirkos |
| föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem |
| ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi |
| napjától érlelve. – De hát itt, |
| itt már szinte alig valamicske maradt a |
| régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és |
| hol van a fürge baromfihad is, mely |
| szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott |
| résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma |
| zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített. |
| Merre, hová ballagtak az ökrök? |
| Lábnyomuk is fölverte a gaz. |
|
| Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi |
| két ablak s a szobácska döngölt |
| földje s az utca is és a harangláb, |
| s kint a Dunán is a fecskék |
| kérdések hangját elvitte a szél. |
| Választ adni aligha tudok, s ami annak |
| készül, nem válasz lesz már, nem előző |
| szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti |
|
| Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet |
| lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek |
| áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? – |
| Jobb, jobb inkább elmenekülnöm, |
| és ami romjaiban kísér még, |
| életem étkéül használnom, |
| és nem idétlen árnyak föltámasztására |
|
|
Séta és meditáció
| A kényes őszi nap mindenhová elér. |
| Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
| Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos |
| forrás iparkodik lábánál, hangja sincs. |
|
| A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan |
| hittel építi házát, erődíti és béleli. |
| Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan. |
|
| Ifjúkoromban váltig undorodtam: |
| kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. |
| Nagyon sajnáltam magam érte. |
|
| Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. |
| A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei |
| házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a |
| gyakorlótér roppant gyep-négyszöge. |
|
| A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti, |
| az is benne van, ami nincs, |
| az is benne van, ami van: |
| most a hűnél hűbbnek kell lennie. |
|
| Nagy kerekes-hidak, piaci bódék, |
| konflisok a Széchenyi téren, |
| árkok, eperfák, öreg temető, |
| fatelep, tehéncsorda, búzaföld, |
| kanyargós ródlipálya-lejtők, |
| madarak- és fák-napja, régi Tettye, |
| kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért |
| siránkozó kölykök, vaskos beszédű, |
|
| Bennem van minden, ami nincs, |
| s bennem van minden, ami van. |
|
| ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
| hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő, |
| tegnapelőtti és holnaputáni, |
| makacs munkás, kéjjel lustálkodó, |
| aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető: |
|
| ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
| Nekem: A VÁROS mindörökre. |
|
| Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
| Az ősz kirakta foltjait a tájra. |
| Ölében viszi a Mecsek a télbe |
|
|
Nyárvég
| Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép, |
| augusztusvégi, halk tücsökzenét? |
|
| E gyönge hűssel átszőtt és halott |
| növényektől fanyarkás illatot? |
|
| E világon túl bűvölő varázst, |
| világon-túli csillag-zuhogást? |
|
| E gazdag éjt, mely épp azért csoda, |
| mert múló, s vissza nem térhet soha. |
|
|
Őszi zápor
| Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat. |
| Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat. |
| Megeredt az eső: történt hát valami; |
| nem kell tovább is várni, szorongani. – |
|
| S én, aki reggel óta a dermedt |
| csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet, |
| de ijesztő hírek álltak írva a kerten, |
| kitartom arcom az esőbe: verjen. – |
| S lám, futnak rajta parányi erek: |
| édes hidegek, meg sós melegek. |
|
|
Másik ősz
| az egymáshoz szorító gyöngeségé |
| válik példájává a szeretőknek. |
|
November
| Gyöngécske hajnali fagyok |
|
| A szürkeség társat keres, |
|
| A hang csönddé lesz, és a csönd |
|
| semmi fölösleg, semmi dísz. |
|
| Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz, |
| hány lecke, hány okos tanács, |
| milyen makacs tapasztalat, |
|
|
Karácsony első napja
| Meleget a szívnek mi adhat? |
|
| Jeges csúcsok körül az űri szél |
| Magány magány magány magány |
|
| A keresztfára szegzett két tenyér |
|
| Karácsonyfa buta mütyürkék |
| Megszületett megszületett |
|
| Megszületett De hagyja-e magát majd |
|
|
Január
| Zöngétlen a harangszó. Koppan, |
| s lehull – jéggé fagyott madár. |
| Hazátlan, szétzilált rajokban |
| küldi rám fázós árnyait a nyár. |
|
| Mentségül? Semmi gyöngeség! |
| Összezárt ököl, összezárt fog! |
| A résen nemcsak oldó enyheség, |
| hóhér vadság is átszivárog. |
|
| – Majd a való nap melegítsen, |
| burkokból, s lágyulni segítsen |
|
|
Téli éjszakák
| Most a fákat is be kellene |
| járnak az éjszakában Most a fákat is |
| be kellene engedni a lakásba |
| Sompolygó rémek járnak ilyenektől |
| némul meg álmában a gyermek |
|
| Rém-éjek éj-rémek fehérek feketék |
| együtt szemben a halállal |
| egyszercsak bekopog az ajtón |
| Az összecsapódó életek élete |
| s nem lehet nem-nyitni ajtót |
|
|
Hó-hivogató
| betakarna a tél mindent fehérbe |
|
| de jólesne kevés derű a szívnek |
|
| az a csúf sár a hó alól kibújna |
|
| ami sajgott úgysem engesztelődne |
|
| ha a friss hó falut-várost bevonna |
|
|
Idegen város
|
Válogatok. Magamhoz annyit engedek csak, amennyi tetszik. Ha itt egy ház leomlana, inkább szenzációt éreznék, mint tragédiát. Nem az enyém az ég, a föld, a szemek titkai. Játék a fény, a fény, ha kínlódás szülötte is. Játék a sötétség; nem az enyém sors módján, menthetetlenül.
Hanem a szó, a szó veszélyes. A szükségesnél kell maradnom: „Kérem, merre találom ezt?” „Viszontlátásra!” „Köszönöm.”
A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim. A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök, de már nem választás szerint.
|
Gyümölcs
| sokszor a részleges halál |
| eltökélt harc a kártevőkkel |
| föld fény eső lég habzsolása: |
| cél nélkül célja nélkül szerte szóratik. |
|
Gyermek
| mintázatlan nagy síkja, hogy |
| mi lassan bomlik és kinő, |
| rajzoljon rá szilárd nyomot. |
|
| a veszendőt és majd veszőt |
|
| A gyönge kéz, a gyönge száj, |
| a gyönge sors – könnyűcske por – |
| s a jeltelen percekre forr: |
|
| hogy létezzék örökre már, |
|
|
A készet lássam
| Tiprásra vagy tiportatásra |
| Hagyjatok: így is úgy is meggyalázna. – |
|
| Majd mások majd az élet a saját |
| ha tompábban süti fény szemetek |
| s könnyebben görbül a hát |
|
| Én csak – sóhajtva megelégült |
|
| Homlokotokról lessem csak utána |
| mely nélkülem nőtt oda rá s a |
| fényeket árnyakat ott – – |
|
| Hogy megvonhassam könnyen a vállam: |
|
|
Anyám halottas ágyon
| A hátracsukló fej megadja már |
| magát. A győztest várja, mintha kéjben. |
| Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály. |
| Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen. |
|
| Föl-nem-szakítható, teljes magány, |
| makacs fuldoklás terméketlen éjben. |
| Az öt riadt érzék célt benn talál, |
| a hánytorgó szervek szédületében. |
|
| A halánték már-már a semmi gödre. |
| A csontos áll ferdén magasba lökve |
| a nyughatatlan lég fagyába szúr. |
|
| S a bőr alatt türelmesen lapul |
| a végső romlás, hogy korlátlanul |
| szétdőljön majd, s e nagy szégyent befödje. |
|
|
Holt anyám születésnapjára
| A szokott út másfelé kanyarog |
|
| Magamnak kell kérdeznem és felelnem |
|
| Dúdol dúdol sír botló nyelvvel dadog |
| csak nyög már Ó melyik az igazi? |
|
| Simogatásod is milyen nehéz |
| Nincs nő aki ezt megtanulja |
| A soha-többékhez kell raknom ezt is |
|
| Bosszút állt rajtad a halál |
| az életekért az életemért |
| Eztán neki szülsz mindörökké |
|
| Másképpen kell hozzád beszélnie: |
| az idő nyelvét elfeledted |
|
| De úgyis mindegy: ez az én ügyem már |
| Mit bánod te hogy mikor hagyom abba. |
|
|
Találkozás
| Az vagy csak rég az lettél amivel |
| a kegyelet s a feledés borított: |
| kő vas virág s az ápolatlan |
| szomszéd sírról föléd futott borostyán |
|
| oly ritkán hagyják nyelvemre az élők |
|
| őrző fák szívszorító négyszögéig |
|
| S az utcákba és házakba rekedt |
| nyüzsgésen vad zajgáson át |
| visszaöltöztetlek a régi húsba |
| el nem fojtja a boldog zokogás |
|
|
Idéző
|
Halott bátyámnak
| Hallod-e? Nagy, tenyeres árnyak |
| Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak? |
| Mivé lettél? Kiféle vagy? |
|
| Hát ez a hűség? Egy-vérem, milyen |
| varázsigéket sugdostak füledbe, |
| hogy mindent elfeledtél hirtelen, |
| s nem emlékszel hangomra és nevedre? |
|
| Lábatlan! egycsapásra mily serény |
| lettél! És segítség se kellett? |
| Kit botladozva vittem én, |
| mosolygod már a részvevő türelmet? |
|
| Jól játszottál. A csonka-bonka |
| test úgy feküdt roncsan, sután, |
| mint furcsa lom, magát szemétre dobva |
|
| S most mégis milyen leleményes |
| a tenyeres árnyból, a fényes |
|
| Hallod-e, öregebb, erősebb, |
|
| hallod-e, miért szomorítsz meg, |
| miért nem szólsz annak, ki várva-várja, |
| hallod-e, miért nem tanítsz meg |
| a legnagyobbra, a halálra? |
|
|
Két bátyámra
| Már holt anyámnak is van holt fia, |
| már holt apámnak is van holt fia: |
| egyiknek sem kell már a pusztulást |
|
Felhő
|
F. I. emlékének
| Számodra ennyi volt hát. – |
|
|
Barátaim barátaim
| Én is alig túl még a delelőn |
| s ti eddig sem jutottatok |
|
| Életetek mondata megszakadt |
|
| mi okból jártam jobban nálatok? |
|
| S nem bentről támadt rátok a halál |
| idegen szándék volt hóhérotok |
|
| Persze azóta is úgy kél a nap |
| s különösebb dolgok velem sem estek |
|
| De én még érlelem gyümölcsöm |
| s halálom lassacskán saját halál lesz |
|
| Ehhez sokféle csonkulás kell |
| s jócskán megcsonkítottatok ti is |
|
| Van szó melyet többé nem mondhatok ki |
| vagy csak úgy mint az eszelősök |
| csak úgy motyoghatok nem várva választ |
|
| Nélkületek ifjúkorom hatalmas |
| partszélei zuhannak vízbe végképp |
| Egyedül nem léphetnék úgyse rájuk – |
|
| Nem az-e a világ szegénye |
| akit múltjából is kitiltanak? |
|
| nyilván nem akartátok ezt ti sem. |
|
|
Talán elkésett üzenet
|
Reményi Bélának
| Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom, |
| hogy okos tested, mely a köznapi |
| s a választottakat sújtó szokatlan |
| kötelességeken túl arra is |
| erős volt, hogy verses fölöslegekkel |
| segítsen élni másoknak, tanítson |
| érteni, látni, – furcsa-érthetetlen |
| vaksággal ellened lázadt. |
| vaksággal ellened lázadt. |
Hiába, |
| hiába volt tehát leszállnod a |
| titkok mélyébe, fölrezzentened |
| s vallatnod alvó kísérteteket: |
| olyat nem hallottál tőlük, ami |
| e méltatlanságtól megvédene. – |
|
| Nem láttalak még, hangod ismeretlen. |
| Csak halogattuk a találkozást, |
| nem gondoltuk, hogy a kivétel is |
| törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony, |
| úgy illenék most, hogy hozzád siessek, |
| minden perc késés helyrehozhatatlan, |
| s talán késő is lenne már. De én |
| nem indulok: mit érnék el vele? |
| Megszégyenülésedre menjek-e |
| s a magaméra, hogy hídról lesem |
| a fuldoklót? Csináld magad, Barátom, |
| csináld végig magad! Ha ölbe fog |
| akárki, s dédelget, ha eltakarja |
| szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás! |
| A te utad te járhatod csupán. |
| Csináld végig magad, szedd össze roncs |
| erőd, (egyébre úgyse kell), csináld, |
| s ha már a toll nehéz kezednek, és |
| nyelved sem engedelmes: tagolatlan |
| nyögésekkel beszélj, áruld el a |
| halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette! |
|
|
Míg önként őriz
| Ha most hozzátok fordulok |
| hang nélkül mozdul ajkatok |
| most nékem kell helyettetek |
| Nyelvet fület szivet nekem |
|
| barátaim mit ér mit ér ez? |
|
| nem mentség számotokra már |
| és engem is sorvaszt csupán: |
| hagyjuk! |
Míg önként őriz a |
| test-lélek bokros zeg-zuga |
| nyelvem fülem szivem legyen |
| sorsának is oly súlya van |
| hogy reggelenkint még a nap |
| derűt-játszó arcomba csap |
| s már szinte minden alkonyon |
|
|
Miniatűr
| két úttal több utam volt, |
| két szívvel több felé vitt. |
| – A nyár éppúgy virágzik. |
|
| A két szív egy a földdel. |
|
|
Egy barátom temetése után
| Hát eltemettünk, szétszéledt a nép. |
| Búcsúztatott illő, kegyes beszéd, |
| s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak |
| hajoltak meg, míg énekelt a pap. |
| Görcsös-kérges asszonymarkokban ott |
| zsebkendő s rózsafüzér izzadott. |
| Tested falusi temetőcske várta, |
| apró – félig még kukoricatábla. |
| Mert kell a holtnak, kell a pihenő, |
| de csak szükséges rossz a temető, |
| s azért a föld, hogy életet teremjen. |
| Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen. |
|
| Erős, kit úgy bámultam, mint kiben |
| a test, a test a legfőbb értelem, |
| és ez olyat tud, amit a hevült ész |
| meg nem tudhat soha, hiába fürkész, |
| értetlen gondolok megint reád, |
| s gyanakszom kissé: újra ostobább |
| vagyok talán, mert gyászollak, holott |
| nyilván okosabban tettél, halott, |
| hogy, mint a magamfajta élhetetlen, |
| nem küszködtél e másult élet ellen, |
| de széjjelosztván gáttalan magad |
| úgy élsz tovább, százféle szín alatt. |
|
|
Látvány
| Megy az őszi ég megy keletnek |
| Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek |
|
| Nem kuszálja madarak röpte sem |
|
| kéreg mögé föld alá rejtezik |
|
| Nem messzebb-e mint a madár? |
| És visszatalál-e ha jönne már? |
|
| Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te: |
| szüksége van a testnek a melegre |
|
| s a léleknek hisz rémült éjszakákon |
| ott ülsz mellettem ülsz az ágyon |
|
| meleggel vágysz mindent gyógyítani |
|
| de akinél bármely bajomban |
| jobb orvosra eddig még nem akadtam |
|
| ki az őszt is csak látvánnyá teszed |
| ahogy viszi a bodros-kék eget. |
|
|
Hozzád mindenkiért
| A bőröm vágyó kézhez érni |
| a számra szomjas szájhoz érni |
| a szómra szomjas fülbe szólni |
| a vágyam vágyó ölbe hullni – – |
|
| Ha veled a poklokra szállok |
| akkor tudom mi másnak a pokol |
| Ha veled az egekbe szállok |
| akkor tudom hogy mi másnak az ég |
| A testeden szétránduló iszony |
| a testedben szétáradó öröm |
|
| „Azért vagyunk e földön hogy aki |
| szintén e földön van segítsük élni” |
|
| fázom hiába rántom állig paplanom |
|
| Ne engedd soha a magányt szívemhez! |
|
|
Magamért
| A csöndből és békességből kiáltok. |
| – Kígyóvá lett a csönd s a béke. |
| Szelid napfényben látom a világot; |
| mutasd meg mennykövektől égve. |
|
| Űzzél magamba, s űzzél el magamtól, |
| ne leljek megnyugvást a földön; |
| kinőve a türelmes irgalomból |
| légy ostor, légy számomra börtön. |
|
| Szép emberi erőim sorvadoznak, |
| idézd meg a halált elébem; |
| büszke torony-bástyáim ingadoznak, |
| robajlón döntsd őket fölébem. |
|
|
Már nem odázhatom
| Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve |
| méltó dícséreted rímekbe fogni végre. |
| Mert kérdését e test akárhogy tette fel, |
| bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt. |
| De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk, |
| és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk |
| némává tette szám, s szégyelltem is talán: |
| dícséreteddel az enyém is mondanám. |
| Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már |
| ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár, |
| érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr, |
| s a bújó hervadás kárörvendőn kitör, |
| mert bársony tenyered megtöredezve érdes, |
| és kedved egyre fogy a játszi öleléshez, |
| mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod, |
| mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod, |
| s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – – |
|
| – Már nem odázhatom hirdetni diadalmad. |
|
|
Ájulás
| Függélyes csőben lefelé – |
| Nem tartott meg kezed hiába fogtam |
| Csengett-bongott a levegő |
| fülem körül süvöltött egyre jobban |
| Jajodra ébredtem hideg lucsokban |
|
Veled a télbe
| Tenyereit a nyár fordítja kifelé: |
| mutatja sarjadó szegénységét. Halomba |
| gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb, |
| folyton mogorvább a lombok beszéde. – |
|
| Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több |
| fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert |
| romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos |
| jelei közt virágzón, sérthetetlenül. – |
|
| A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon |
| betódulnak a gyász kietlen képei, |
| s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás |
| – temetőkápolnából hívők éneke. |
|
| És én is elbírom. Jut majd elég belőled |
| számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz. |
| Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak |
| igazságod győzelmes érveit. |
|
|
Betegségedben
| Mézek és melegségek jele és záloga, |
| parázs és tűz nélkül gyújtogató, |
| te, ki kemény és horpadástalan |
| lágyság voltál és fészek, |
| szállattál tündök part-szélek felé, |
| s ki szabálytalan mozdulásaiddal |
| szőttél érzékeny talpaim alá: |
|
| humuszba szórja magjait a baj, |
| vastagabb lesz az árnyék. – |
| Szám nem kíván, szemem sirat, |
|
| Ketten állunk ki ellened, |
| apró országod két hiszékeny |
| polgárát mért csaptad be, |
| mért engedted marasztó ingoványra, |
| jeges szádból jeges szelet, |
|
| Hálós aggodalommal nézlek, |
| akin át hangos rétek örömébe mehettem, |
| fölvert a gaz, árokba rogytál. |
|
| – S most zárt kapu vagy, súlyos és merev, |
| melyről az igérettelen közöny, |
| mint suta illat szálldos szüntelen, |
|
|
Mi lesz?
| A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. |
| Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. – |
| Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves |
| kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja? |
|
| Szorongások, csapások – terelheted figyelmem – |
| csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. |
| Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: |
| a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven. |
|
| Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes |
| szót testünk mondja már, és a másik érti is már, |
| s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj |
| méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez? |
|
|
Bízzunk a test köznapi életében
| Mire szájamra jut mire szájadra jut |
| Behabzsolta a száj a test tudását |
| Folytonos félreértések között botorgunk |
|
| Legyen neked is elég hogy vagyok |
| benne se bízzunk egymagában |
|
|
Hűs rend felé
| bújik az élet, – ott is élet. |
| Bitang napok meg éjszakák |
| zsandárjai gyötörtek érted. |
|
| Reméltem? Mit? Remélhetetlent. |
| Tűrtem a szív s az idegek |
| tobzódását, hogy érthetetlen, |
|
| Hagytam: kuszálódjék körém |
| a zűrzavar. Jó volt a tiszta |
|
| és várni, várni még, mikor már |
| az agy rég tudta volna, hogy |
| haszontalan, (sorsom latolván |
| ha csak kicsit józan vagyok). – |
|
| Most hökkenten nézek körül: |
| csönd és üresség és üresség. |
| a mélyből sarjadó ijedtség. |
|
| Indulnék, s hűtlen lesz a láb, |
| szemben a hűs rend csillagával, |
| szívemben indulnék tovább |
| a túl-túlcsorduló halállal. |
|
|
Ars amatoria
| kell, hogy a végén lángoló |
| meztelenséggel elfeküdjék |
|
| – Tanulj, tanulj, ne a fonákját, |
| a színét lásd! De tedd azért |
|
| Mert mégse csak a test, a test… |
| átsüt egy másik, átsüt egy |
|
|
Virág virág virág
| Az ágyék és a mell a száj s az izgatott |
| A szerelem nekem inkább erőt adott |
| Ha szerettek hitük nem szenvedélyük |
|
| A tavasz és a nyár előszül pusztaság |
| De holtig integet néhány virágos ág |
| s beszórja végig a kopár vidéket |
|
|
Nem is a kívánság
| Az erők szép seregszemléje |
| árnyat vet a roncsok halmaira |
|
| Ó mintha minden régi volna ilyenkor |
| Kezem sújthat vagy áldhat |
|
|
Riadozó kezed
| Szinte kapaszkodva nyúlsz a |
| testekhez miket te szültél |
|
| Magamra ismerek ha nézlek |
|
| Riadozó kezed torkom szorítja. |
|
|
Lányok
| Ez énekelt, az arcát tárta a |
| fogyó fénynek, melyből a hegy gerince |
| leszelt már jókorát. Az árny fala |
| a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse, |
|
| szél bújt elő a fűzfák rejtekéből |
| nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen. |
| A part kisült-füvű meredekéről |
| a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen. |
|
| És régi törzsek nőttek, régi lomb, |
| és régi szél és régi alkony éledt, |
| s belőlem régi álom, régi gond |
| bontott egy régi képet, régi képet. |
|
|
|