Kenyér
|
A kenyér szelid nap az égen |
|
Kísérteties hold az éhség |
|
|
Kísérteties hold az éhség |
|
Boszorkákat riaszt lidérceket |
|
Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába |
epe hidegség éj ömlik be rajtuk |
szemük is megfagy megkeseredik megfeketül |
vérük is megfagy megkeseredik megfeketül |
|
|
A kenyér szelid nap az égen |
|
Galambokat támaszt fülemüléket |
|
Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába |
méz és melegség fény ömlik be rajtuk |
erőre kapnak szárnyuk megizmosul |
s a felhőkig nyilallnak énekelve. |
|
|
Lépcső
hogy a gonoszság rossz hírbe kever; |
hogy csak titkolva, ködösítve, |
mellébeszélve, mosakodva, |
folyton-váltott fehér ruhában |
s így is csak félve gyakorolható. |
|
merik szégyenkezés nélkül követni; |
hogy bátrabbak lesznek a jók, |
s nemcsak másik arcuk tartják oda, |
hanem korbácsot is gyakran ragadnak. |
|
|
Vasárnap délelőtt
A konyhából a húslapító-kalapács |
dübög be húsleves-illatú a lakás |
|
A tárt ablak tükrében szürke-kék |
ég előtt akác rázza üstökét |
|
Szavakat keresek szavakat szavakat |
húsleves-illatú ég-színű szavakat |
|
melyeket boldogan fogyasszon el a test de |
az éhes lélek is jóétvággyal ehesse – |
|
Ne a magam baja! – Csak hangol ez nem old |
görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt |
|
fene gubancot melybe kuszálódik a láb |
míg űzi téveteg egyetlen igazát – |
|
Nemrég törött panasz felhőzte kedvem |
pokol tárult elém makacs kietlen |
|
egy emberé kinek nincs nyelve rá |
hogy megfogalmazná kimondaná |
|
fölmentő sereget riasztana |
egy emberé kinek nincs rá szava |
|
ki rémeivel maga küszködik |
s még példának se jó: titkon győz s győzetik |
|
s nem sejti hogy az ő kincse röpül |
könnyen kinyíló ujjaim közül. |
|
|
Két hang
Felnőtt az emberiség. Épít magának |
|
(S ha majd a győzelmi üvöltés |
|
|
Kérdés a XX. században
Bőrszín az ember, szülei szülötte? |
Haszonállat, hogy, mint azok között, |
válogassunk: ez erre jó, az arra, |
|
Vagy sors az ember, csillag, aki fénye |
érdemli meg az ostort s a virágot? |
|
|
E rózsa e rózsa
hol van számodra szem fül? |
Városon erdőn réten suta láb |
hajszál-ösvény botlik keresztül |
|
ez a jó ez a szép ez a sok |
|
|
Mint kezdetben
igaz lehet-e még a szív föllángolása? |
|
|
mely fészket-fürkészőn köröz |
s mindig mélyebbre száll nagy szárnyain felettem? |
|
a régi tűz kering csöppet se lankadóan. |
|
|
boldog szikráin gyúlva ki |
ma épp oly perzselőn, épp oly lobogva égek, |
|
|
mint kezdetben, mikor még |
|
a nap nem földközel repült, |
s nem roskadt még le rám a súlyos, megkopott ég. |
|
|
Megfelelések
hogy mit közöl szivemmel? |
|
hegyén azért is angyal ül, |
|
|
Szomját meg éhét
A homály elszalad az éles, |
Sarkos, rideg fémek szerkezetéhez |
sodródtál. Lesz-e még zug fészkedül? |
|
Girlandok, fátylak és pihék. – |
– Most meztelen, cifrátalan keménység. |
Szomját meg éhét, igényeidét, |
azt fojtsd el: a kölyök szomját meg éhét. |
|
Midőn majd sarkot, tiszta hideget |
áhít a szív s tud felnőtt lenni már: |
a fölkelő világ csodáinál. |
|
|
Ne legyen több
Meghozza magáét a nap s az éj |
Elejti amit el kell ejteni |
s letépi a neki termő gyümölcsöt |
|
Milyen mások e világ szavai! |
A régiekre már füled sincs: |
ha hallod őket mintha idegen száj |
idegen nyelven szólna hozzád |
|
Ezek meg a mostaniak anyád |
hangján beszélnek mint akkor azok |
Fölösleges az elkívánkozás |
ne legyen több a lélek mint a test |
|
Szép ha a gyermekszem a napba néz |
ha a felnőtt szeme a messzi kékbe |
szép ha a gyöngülő öreg szem |
nyugodtan jár az árnyékok között. |
|
|
Faültető
Az örök folyamatba, az élni akaró |
élet folyamatába iktatódva, |
mint eleven csatornán a célba áradó |
víz, ömlik rajta át a lét, hogy folytatódva |
őrizze ismerős világunk legnagyobb |
kincsét, míg ő magát fenékig üresíti, |
s vállalva dísztelen cseléd-szolgálatot |
a győztes ívet a jövő felé feszíti. |
|
Egyébhez nincs köze. Az élet megy tovább. |
Nélküle vagy vele? Ugyan ki bánja! |
A mű marad s hordozza majd nyomát, |
virágzóbban, mint emlékét hiánya. |
|
|
Borsszemek
Jól megosztottuk a hatalmat! |
Hentes, pincér, sofőr, dada, |
el- s kiadó, kis, nagy, közép |
hivatalnok, liftes, tojás- |
felvásárló, parkőr, szobás- |
nővér… (s ki más még: nincs fogalmad!) |
mind, mind a HATALOM MAGA. |
|
Csáky szalmája, ebek harmincadja. – – |
Addig nem baj, amíg nem az enyém. |
Addig baj csak, amíg nem az enyém. |
|
Kúszán csapkodnak szavaik, mint vak hadonászók, |
|
mint lámpát leverő kocsmai bősz duhajok. |
Azt nem bánják, hogy kin, min s mért döndül az öklük; |
|
egy bizonyos: magukat meg nem ütik sohasem. |
|
Cifrát mondsz. – Megsértődik-e, |
Előbb lemér, fölmér, kimér: |
majd rúg, vagy – elfogadja. |
|
|
Jóság
Jó vagy: nem ütöd agyon a legyet. |
– Villámok szabdalják a mély eget. |
|
Dilemma
Fáj az epém, és fáj a torkom is: |
azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek. |
Enni muszáj, és enni nem szabad. |
Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek? |
|
Új kor
Alig hittem, hogy megérem. |
De ha már így lett, s megértem: |
lassan tán kissé megértem. |
|
Groteszk
A Zöldfában iszik egy kocsis |
és arra gondol amire én akarom |
|
Cifrákat mond s kurjant nagyokat |
s hogy kurjantson nagyokat |
|
Aztán ha ivott hazaballag |
S a családban bősz raziát csinál |
Hogy hazamenjen én akarom |
|
Jó ha nem rólam szól a mese |
Ó jó ha végre nem rólam szól a mese |
Magamat én már nem akarom |
|
|
Egy üdülő naplójából
széjjelmennek az asszonyok. |
A férfiak mozgékonyabbak, |
hím – nőstény: ismerős dolog. |
|
Ezerrétű álmok kerengnek, |
ezernyi kép, szín, hangulat. |
Ahány szem, elme – köztük az enyém –, |
|
Vissza a természethez! Íme: |
fű, víz, szélhajtogatta nád. – |
– A fél összkomfortot kihordta |
|
Az apró gyermek bimbin ül, |
reá parancsolják szegénykét. |
Ha végzett, csöpp kezébe adják: |
öntse ki arrább az edénykét. |
|
És hogy friss szódavíz legyen, |
ott a szifon is, – érthető: |
poharat, tányért rak a nő. |
|
Hát így! Már öt nap óta bennem |
combok, térdek, vállak, hasak, |
mütyürke göncökből virító |
bronz és rőt és fehér husok. |
|
Hát így! A nap fölkél, lemegy: |
Alszom nagyokat, gondjaim |
türelmes nyugalom lazítja. |
|
|
Biztató
Hát ha nincs kivétel, mért félsz? – |
Nem könnyekért, örömekért élsz. |
A lélek magánya ha nő is, |
a test lassan megfészkelődik, |
s a hajló ív hízó homálya |
a zárt kart és combot kitárja. |
Amint megérted egyre jobban, |
hogy mankód s nem marsallbotod van |
s neked, nekünk, mindegyikünknek, |
amint lényed mélyebbre süllyed |
úgy lelsz másokra és magadra; |
úgy mozdul szádon, nől az ének |
csöppjévé hangok tengerének, |
s úgy hullsz majd – céljaid betöltve – |
csírát rejtő magként a földbe. |
|
Köszönöm
Gyermekkorotok nagy termeiben |
körémcsapódó visszhang a magam |
gyermekkorotok nagy termeiben |
|
Holnap már
Kopárságát ennek az estnek, |
göcsörtjeit és szürkeségét |
holnap már arany fényességben |
látom visszaragyogni hozzám. |
|
Még!… Még!… Csacsogj, kislányom! Ébred |
Sok volt a gond, de annyi mégsem, |
hogy elszalaszthatnám e kincset. |
|
Ki vagyok én? Bolond királyfi, |
ki magán-szánakozva baktat, |
s messziről visszafordul, onnan |
látja csak meg, hogy trónt hagyott el. |
|
|
Ars poetica
Ismerni kell a rejtezőket |
A köddel együtt eltűnnek a rémek |
|
Miért örülnek szörnyeimnek? |
Minek botránkoznak meg értük? |
A saját szörnyeikre néznek |
|
A pokol korhoz kötött Újra újra |
|
Fekete szavak szárnyán kél a nap |
|
|
Késő dalok
Egyszercsak elernyed a kéz, |
amit tűzből hoztam ki újra, újra. |
|
De csak ha már elszállt a hit, |
s ágyék, gyomor: nincs más reláció. – – |
|
Most észlelem elégedetten: |
lassan lehet mit kezdeni; |
jó tartalékot gyűjtögettem |
|
S most környékez a rossz tanács, |
Legyint: ez már csak hervadás, |
a színeket az alkony sokszorozza. |
|
Kezdeni? Legfeljebb a még |
vadabb falást, szeretkezést, |
s mely mint állatbendő emészt. – |
|
Nem hallgatok rá. Több a lélek |
mint a homály-nem-járta fénynek |
|
hálásak lesznek majd ezeknek a |
|
|
Ne hagyjatok
Fonák sugallatok buzdítanak beszélni |
Ne hagyjatok akik szerettek |
S a száműzött még nem halott |
csak föl kell szabadítani |
kiáltsatok akik szerettek |
gyermekei közös titkok tudói! |
|
Zöld és fény
Forr, tajtékzik, szédülök, |
|
Zöld, zöld, lelkes újulás, |
Fű, fa, gyom, szőlő emel, |
Zöld és fény: – e két elem |
|
Zöld és fény! dagad, forog, |
|
|
Nyárelő
A farsang végetért a tetszelgő hiúság |
Kezdődik a szikár komolyság szigorúság |
A tékozló kaland fukar munkába dermedt |
aggódó szorgalom remegteti a kertet |
A sarjadás után megjött a hervadás is |
már nemcsak születés van itt hanem halál is |
A pusztulás szagát szintén orromba vágja |
az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya |
S holott embervalóm kígyóitól futottam |
példák hasonlatok idézik óhatatlan: |
ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek |
hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek |
farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel |
torkában indulót villámló félelem ver |
felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le |
csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre |
bogár holt lábai kifordított gyökérzet |
erőtlen szálai merednek törten égnek |
S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben |
vezessen újra a vesztett örömhöz engem |
formálnám lassan a magam képére őt is |
rálátva életem riasztó zökkenőit |
De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog |
bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott |
élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben |
s más példa lesz a kert más példa lesz merőben |
s még a halál is azt tanítja könyvben ábra |
hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva |
|
A kertben
Űzött férge a földnek megnyugodni |
birodalmába bújtam megnyugodni |
S nyugalmam ára hekatomba |
zúzott fű zúzott hangyák szunyogok |
|
véres kereszt a percek homlokán |
|
|
Alsóbélatelep, 1963
Kidőlt és kettétört vörösfenyők |
csenevész nád szakállas békanyál |
idétlen part megloccsanó habok |
|
Ennek még lelkem van szava |
|
Az antropomorf gőg pimasz |
|
dacosan part nád békanyál habok |
|
|
Nyáréjszaka
Az éjszaka az éjszakáé. Ébren, bizony, nem kéne lennem. |
Telihold, fényes háztetők! – ó, nincs hozzájuk tollam, se nyelvem! |
Korhelyek, álomkergetők és véletlenül uton ragadtak, |
nekik mi ez a más világ itt? Szokatlan kép csak, furcsa ablak, |
érzelmes kulisszák hatásos elrendezésű gyűjteménye, |
kissé tán meglódítja vérük, és semmi több, és vége, vége. – |
De én, ki az öt érzék lázát igyekszem szóvá tenni folyton, |
akinek nézni és beszélni a legfőbb evilági dolgom, |
a csillogó, ezüstös-foltos város fölött álmom levetve |
riadtan bámulok e pompás, valószínűtlen rejtelemre, |
ha nem tudnám, hol bújtam ágyba, gyanúm se lenne, hol vagyok most, |
de én megtelve csordulásig félszeg zavarban hallgatok most. |
Elbírhatatlan ennyi szépség! Gyűrt vánkosomra visszadőlve |
torkom szorul, szemem lehúnyom kibuggyanó könnyem törölve. |
|
Liliom
Ég és világít. Átüti jégtüze |
a súlyos éjt, villogva fölizzik a |
|
tömör sötétség; fényes udvar |
|
őrzi a szirmot a pusztulástól. |
|
Az ősz ledönti, bújik a föld alá; |
konok homállyá lesz maga is kicsit. |
|
S mert így a titkát megtanulja, |
|
ezzel arat diadalt az éjen. |
|
|
Esti ablak mögött
Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben |
Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik |
Örömeit bánatait négy fal közé vitte a lélek |
osztogatja és csillapítja hogy el bírja viselni álmát |
|
A tó-tükre-ég messziről a földet mutatja a szemnek |
Tüzeket nyíló fekete rét fentről borul ránk |
Két teknőc-héj alul felül meglyuggatva s kívül parázsló |
burok fehéren izzik a kicsi-nagy lyukakon keresztül |
|
Hát én e ragyogásban itt? Négy fal közé szorulva szintén |
a rét fölött és rét alatt rendezgetem az elmúlt |
nap kuszaságait készítem álom elé a lelkem: |
osztogatom és csillapítom a nehezen viselhetőket |
|
S még hívatlan vendégek is ülnek körém befejezetlen |
találkozások árnyai kényes fehér kezükben |
csábítás és emlékezés Megzavarodva fészkelődöm |
sajgások és nosztalgiák buzognak föl husomban |
|
A közénk ömlő éj csupán egyetlen éjszakára ment meg |
Holnap lábam feléjük fordul szemem magukhoz csalogatják |
Tétova leszek amikor határozottnak kéne lennem |
A születő cselekvéseket születni vágyók háborítják |
|
És aztán itt állok megint tüzeket nyíló fekete rétek |
összehajló ívei közt gazdag gazda tűz-őre pásztor |
kinek a fények gondjai hogy mire gyúlnak mire hunynak |
az újuló meglendülések s nyugvások küszöbénél. |
|
|
Falu szélén
Szél, zúgás fészke, háza, |
az élet összevissza láza! |
|
Naphosszat szót se szólok, |
|
S ha olykor mégis: válaszul |
a szárnyas lomb csitítva bólog. |
|
alján csöpp víz szivárog. |
|
Lassacskán egymáshoz szokunk |
én és a bokrok, fák, virágok. |
|
|
Atlantisz
Ez a fa tudja, tudja még – – |
Tudja-e más is? – és ki még? |
őrzi azt a nyarat meg azt az őszt. |
|
ugyanaz a véső, mely homlokom – |
Megállok s elgondolkodom. |
|
Futnak a habok a part felé, |
villog fölöttem a nyárfalevél, |
ahogy akkor, – csak az az út sehol: |
|
|
A férfi visszatér
Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még |
vissza tudok fürkészni a nyirkos |
föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem |
ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi |
napjától érlelve. – De hát itt, |
itt már szinte alig valamicske maradt a |
régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és |
hol van a fürge baromfihad is, mely |
szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott |
résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma |
zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített. |
Merre, hová ballagtak az ökrök? |
Lábnyomuk is fölverte a gaz. |
|
Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi |
két ablak s a szobácska döngölt |
földje s az utca is és a harangláb, |
s kint a Dunán is a fecskék |
kérdések hangját elvitte a szél. |
Választ adni aligha tudok, s ami annak |
készül, nem válasz lesz már, nem előző |
szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti |
|
Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet |
lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek |
áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? – |
Jobb, jobb inkább elmenekülnöm, |
és ami romjaiban kísér még, |
életem étkéül használnom, |
és nem idétlen árnyak föltámasztására |
|
|
Séta és meditáció
A kényes őszi nap mindenhová elér. |
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
Rezgő fényoszlop a jegenye, óvatos |
forrás iparkodik lábánál, hangja sincs. |
|
A koporsóra itt nem gondol senki; halhatatlan |
hittel építi házát, erődíti és béleli. |
Gyanútlan sétáló, számat tátom minduntalan. |
|
Ifjúkoromban váltig undorodtam: |
kaloda-város, börtön-város, sivatag-város. |
Nagyon sajnáltam magam érte. |
|
Ház nőtt az üres telkeken, a dombokon, a réteken. |
A bulgárkertek salátái, káposztái, zöldségei |
házakká változtak, s ahol a labdát rúgtuk, a |
gyakorlótér roppant gyep-négyszöge. |
|
A hűtlen bűnhődik: a régit sem felejtheti, |
az is benne van, ami nincs, |
az is benne van, ami van: |
most a hűnél hűbbnek kell lennie. |
|
Nagy kerekes-hidak, piaci bódék, |
konflisok a Széchenyi téren, |
árkok, eperfák, öreg temető, |
fatelep, tehéncsorda, búzaföld, |
kanyargós ródlipálya-lejtők, |
madarak- és fák-napja, régi Tettye, |
kaszárnya-ablakok alatt komiszkenyérért |
siránkozó kölykök, vaskos beszédű, |
|
Bennem van minden, ami nincs, |
s bennem van minden, ami van. |
|
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
hegyen hivalkodó, völgyben rejtőzködő, |
tegnapelőtti és holnaputáni, |
makacs munkás, kéjjel lustálkodó, |
aggastyán-bölcs, kamasz-melldöngető: |
|
ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy. |
|
Nekem: A VÁROS mindörökre. |
|
Ennyi fény, ennyi fény! Ez már a fény utolja. |
Az ősz kirakta foltjait a tájra. |
Ölében viszi a Mecsek a télbe |
|
|
Nyárvég
Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép, |
augusztusvégi, halk tücsökzenét? |
|
E gyönge hűssel átszőtt és halott |
növényektől fanyarkás illatot? |
|
E világon túl bűvölő varázst, |
világon-túli csillag-zuhogást? |
|
E gazdag éjt, mely épp azért csoda, |
mert múló, s vissza nem térhet soha. |
|
|
Őszi zápor
Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat. |
Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat. |
Megeredt az eső: történt hát valami; |
nem kell tovább is várni, szorongani. – |
|
S én, aki reggel óta a dermedt |
csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet, |
de ijesztő hírek álltak írva a kerten, |
kitartom arcom az esőbe: verjen. – |
S lám, futnak rajta parányi erek: |
édes hidegek, meg sós melegek. |
|
|
Másik ősz
az egymáshoz szorító gyöngeségé |
válik példájává a szeretőknek. |
|
November
Gyöngécske hajnali fagyok |
|
A szürkeség társat keres, |
|
A hang csönddé lesz, és a csönd |
|
semmi fölösleg, semmi dísz. |
|
Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz, |
hány lecke, hány okos tanács, |
milyen makacs tapasztalat, |
|
|
Karácsony első napja
Meleget a szívnek mi adhat? |
|
Jeges csúcsok körül az űri szél |
Magány magány magány magány |
|
A keresztfára szegzett két tenyér |
|
Karácsonyfa buta mütyürkék |
Megszületett megszületett |
|
Megszületett De hagyja-e magát majd |
|
|
Január
Zöngétlen a harangszó. Koppan, |
s lehull – jéggé fagyott madár. |
Hazátlan, szétzilált rajokban |
küldi rám fázós árnyait a nyár. |
|
Mentségül? Semmi gyöngeség! |
Összezárt ököl, összezárt fog! |
A résen nemcsak oldó enyheség, |
hóhér vadság is átszivárog. |
|
– Majd a való nap melegítsen, |
burkokból, s lágyulni segítsen |
|
|
Téli éjszakák
Most a fákat is be kellene |
járnak az éjszakában Most a fákat is |
be kellene engedni a lakásba |
Sompolygó rémek járnak ilyenektől |
némul meg álmában a gyermek |
|
Rém-éjek éj-rémek fehérek feketék |
együtt szemben a halállal |
egyszercsak bekopog az ajtón |
Az összecsapódó életek élete |
s nem lehet nem-nyitni ajtót |
|
|
Hó-hivogató
betakarna a tél mindent fehérbe |
|
de jólesne kevés derű a szívnek |
|
az a csúf sár a hó alól kibújna |
|
ami sajgott úgysem engesztelődne |
|
ha a friss hó falut-várost bevonna |
|
|
Idegen város
Válogatok. Magamhoz annyit engedek csak, amennyi tetszik. Ha itt egy ház leomlana, inkább szenzációt éreznék, mint tragédiát. Nem az enyém az ég, a föld, a szemek titkai. Játék a fény, a fény, ha kínlódás szülötte is. Játék a sötétség; nem az enyém sors módján, menthetetlenül.
Hanem a szó, a szó veszélyes. A szükségesnél kell maradnom: „Kérem, merre találom ezt?” „Viszontlátásra!” „Köszönöm.”
A szükségesnél kell maradnom. Magáról senki se beszéljen. A szó veszélyes. Ha kitárul előttem egy itteni élet, elvesztem erőim. A boldog különállás részvétté válik: együtt sírok és örülök, de már nem választás szerint.
|
Gyümölcs
sokszor a részleges halál |
eltökélt harc a kártevőkkel |
föld fény eső lég habzsolása: |
cél nélkül célja nélkül szerte szóratik. |
|
Gyermek
mintázatlan nagy síkja, hogy |
mi lassan bomlik és kinő, |
rajzoljon rá szilárd nyomot. |
|
a veszendőt és majd veszőt |
|
A gyönge kéz, a gyönge száj, |
a gyönge sors – könnyűcske por – |
s a jeltelen percekre forr: |
|
hogy létezzék örökre már, |
|
|
A készet lássam
Tiprásra vagy tiportatásra |
Hagyjatok: így is úgy is meggyalázna. – |
|
Majd mások majd az élet a saját |
ha tompábban süti fény szemetek |
s könnyebben görbül a hát |
|
Én csak – sóhajtva megelégült |
|
Homlokotokról lessem csak utána |
mely nélkülem nőtt oda rá s a |
fényeket árnyakat ott – – |
|
Hogy megvonhassam könnyen a vállam: |
|
|
Anyám halottas ágyon
A hátracsukló fej megadja már |
magát. A győztest várja, mintha kéjben. |
Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály. |
Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen. |
|
Föl-nem-szakítható, teljes magány, |
makacs fuldoklás terméketlen éjben. |
Az öt riadt érzék célt benn talál, |
a hánytorgó szervek szédületében. |
|
A halánték már-már a semmi gödre. |
A csontos áll ferdén magasba lökve |
a nyughatatlan lég fagyába szúr. |
|
S a bőr alatt türelmesen lapul |
a végső romlás, hogy korlátlanul |
szétdőljön majd, s e nagy szégyent befödje. |
|
|
Holt anyám születésnapjára
A szokott út másfelé kanyarog |
|
Magamnak kell kérdeznem és felelnem |
|
Dúdol dúdol sír botló nyelvvel dadog |
csak nyög már Ó melyik az igazi? |
|
Simogatásod is milyen nehéz |
Nincs nő aki ezt megtanulja |
A soha-többékhez kell raknom ezt is |
|
Bosszút állt rajtad a halál |
az életekért az életemért |
Eztán neki szülsz mindörökké |
|
Másképpen kell hozzád beszélnie: |
az idő nyelvét elfeledted |
|
De úgyis mindegy: ez az én ügyem már |
Mit bánod te hogy mikor hagyom abba. |
|
|
Találkozás
Az vagy csak rég az lettél amivel |
a kegyelet s a feledés borított: |
kő vas virág s az ápolatlan |
szomszéd sírról föléd futott borostyán |
|
oly ritkán hagyják nyelvemre az élők |
|
őrző fák szívszorító négyszögéig |
|
S az utcákba és házakba rekedt |
nyüzsgésen vad zajgáson át |
visszaöltöztetlek a régi húsba |
el nem fojtja a boldog zokogás |
|
|
Idéző
Halott bátyámnak
Hallod-e? Nagy, tenyeres árnyak |
Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak? |
Mivé lettél? Kiféle vagy? |
|
Hát ez a hűség? Egy-vérem, milyen |
varázsigéket sugdostak füledbe, |
hogy mindent elfeledtél hirtelen, |
s nem emlékszel hangomra és nevedre? |
|
Lábatlan! egycsapásra mily serény |
lettél! És segítség se kellett? |
Kit botladozva vittem én, |
mosolygod már a részvevő türelmet? |
|
Jól játszottál. A csonka-bonka |
test úgy feküdt roncsan, sután, |
mint furcsa lom, magát szemétre dobva |
|
S most mégis milyen leleményes |
a tenyeres árnyból, a fényes |
|
Hallod-e, öregebb, erősebb, |
|
hallod-e, miért szomorítsz meg, |
miért nem szólsz annak, ki várva-várja, |
hallod-e, miért nem tanítsz meg |
a legnagyobbra, a halálra? |
|
|
Két bátyámra
Már holt anyámnak is van holt fia, |
már holt apámnak is van holt fia: |
egyiknek sem kell már a pusztulást |
|
Felhő
F. I. emlékének
Számodra ennyi volt hát. – |
|
|
Barátaim barátaim
Én is alig túl még a delelőn |
s ti eddig sem jutottatok |
|
Életetek mondata megszakadt |
|
mi okból jártam jobban nálatok? |
|
S nem bentről támadt rátok a halál |
idegen szándék volt hóhérotok |
|
Persze azóta is úgy kél a nap |
s különösebb dolgok velem sem estek |
|
De én még érlelem gyümölcsöm |
s halálom lassacskán saját halál lesz |
|
Ehhez sokféle csonkulás kell |
s jócskán megcsonkítottatok ti is |
|
Van szó melyet többé nem mondhatok ki |
vagy csak úgy mint az eszelősök |
csak úgy motyoghatok nem várva választ |
|
Nélkületek ifjúkorom hatalmas |
partszélei zuhannak vízbe végképp |
Egyedül nem léphetnék úgyse rájuk – |
|
Nem az-e a világ szegénye |
akit múltjából is kitiltanak? |
|
nyilván nem akartátok ezt ti sem. |
|
|
Talán elkésett üzenet
Reményi Bélának
Most jött a hír, hogy haldokolsz, Barátom, |
hogy okos tested, mely a köznapi |
s a választottakat sújtó szokatlan |
kötelességeken túl arra is |
erős volt, hogy verses fölöslegekkel |
segítsen élni másoknak, tanítson |
érteni, látni, – furcsa-érthetetlen |
vaksággal ellened lázadt. |
vaksággal ellened lázadt. |
Hiába, |
hiába volt tehát leszállnod a |
titkok mélyébe, fölrezzentened |
s vallatnod alvó kísérteteket: |
olyat nem hallottál tőlük, ami |
e méltatlanságtól megvédene. – |
|
Nem láttalak még, hangod ismeretlen. |
Csak halogattuk a találkozást, |
nem gondoltuk, hogy a kivétel is |
törvény, azt hittük: ráérünk. Bizony, |
úgy illenék most, hogy hozzád siessek, |
minden perc késés helyrehozhatatlan, |
s talán késő is lenne már. De én |
nem indulok: mit érnék el vele? |
Megszégyenülésedre menjek-e |
s a magaméra, hogy hídról lesem |
a fuldoklót? Csináld magad, Barátom, |
csináld végig magad! Ha ölbe fog |
akárki, s dédelget, ha eltakarja |
szemed, ha melléd fekszik: – mind csalás! |
A te utad te járhatod csupán. |
Csináld végig magad, szedd össze roncs |
erőd, (egyébre úgyse kell), csináld, |
s ha már a toll nehéz kezednek, és |
nyelved sem engedelmes: tagolatlan |
nyögésekkel beszélj, áruld el a |
halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette! |
|
|
Míg önként őriz
Ha most hozzátok fordulok |
hang nélkül mozdul ajkatok |
most nékem kell helyettetek |
Nyelvet fület szivet nekem |
|
barátaim mit ér mit ér ez? |
|
nem mentség számotokra már |
és engem is sorvaszt csupán: |
hagyjuk! |
Míg önként őriz a |
test-lélek bokros zeg-zuga |
nyelvem fülem szivem legyen |
sorsának is oly súlya van |
hogy reggelenkint még a nap |
derűt-játszó arcomba csap |
s már szinte minden alkonyon |
|
|
Miniatűr
két úttal több utam volt, |
két szívvel több felé vitt. |
– A nyár éppúgy virágzik. |
|
A két szív egy a földdel. |
|
|
Egy barátom temetése után
Hát eltemettünk, szétszéledt a nép. |
Búcsúztatott illő, kegyes beszéd, |
s forró nyárnap. Kemény parasztnyakak |
hajoltak meg, míg énekelt a pap. |
Görcsös-kérges asszonymarkokban ott |
zsebkendő s rózsafüzér izzadott. |
Tested falusi temetőcske várta, |
apró – félig még kukoricatábla. |
Mert kell a holtnak, kell a pihenő, |
de csak szükséges rossz a temető, |
s azért a föld, hogy életet teremjen. |
Hát eltemettünk, nyughatsz véghetetlen. |
|
Erős, kit úgy bámultam, mint kiben |
a test, a test a legfőbb értelem, |
és ez olyat tud, amit a hevült ész |
meg nem tudhat soha, hiába fürkész, |
értetlen gondolok megint reád, |
s gyanakszom kissé: újra ostobább |
vagyok talán, mert gyászollak, holott |
nyilván okosabban tettél, halott, |
hogy, mint a magamfajta élhetetlen, |
nem küszködtél e másult élet ellen, |
de széjjelosztván gáttalan magad |
úgy élsz tovább, százféle szín alatt. |
|
|
Látvány
Megy az őszi ég megy keletnek |
Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek |
|
Nem kuszálja madarak röpte sem |
|
kéreg mögé föld alá rejtezik |
|
Nem messzebb-e mint a madár? |
És visszatalál-e ha jönne már? |
|
Kályhát készítsz begyújtsz bölcsen tudod te: |
szüksége van a testnek a melegre |
|
s a léleknek hisz rémült éjszakákon |
ott ülsz mellettem ülsz az ágyon |
|
meleggel vágysz mindent gyógyítani |
|
de akinél bármely bajomban |
jobb orvosra eddig még nem akadtam |
|
ki az őszt is csak látvánnyá teszed |
ahogy viszi a bodros-kék eget. |
|
|
Hozzád mindenkiért
A bőröm vágyó kézhez érni |
a számra szomjas szájhoz érni |
a szómra szomjas fülbe szólni |
a vágyam vágyó ölbe hullni – – |
|
Ha veled a poklokra szállok |
akkor tudom mi másnak a pokol |
Ha veled az egekbe szállok |
akkor tudom hogy mi másnak az ég |
A testeden szétránduló iszony |
a testedben szétáradó öröm |
|
„Azért vagyunk e földön hogy aki |
szintén e földön van segítsük élni” |
|
fázom hiába rántom állig paplanom |
|
Ne engedd soha a magányt szívemhez! |
|
|
Magamért
A csöndből és békességből kiáltok. |
– Kígyóvá lett a csönd s a béke. |
Szelid napfényben látom a világot; |
mutasd meg mennykövektől égve. |
|
Űzzél magamba, s űzzél el magamtól, |
ne leljek megnyugvást a földön; |
kinőve a türelmes irgalomból |
légy ostor, légy számomra börtön. |
|
Szép emberi erőim sorvadoznak, |
idézd meg a halált elébem; |
büszke torony-bástyáim ingadoznak, |
robajlón döntsd őket fölébem. |
|
|
Már nem odázhatom
Folyton csak készülők: öt, tíz, tizenöt éve |
méltó dícséreted rímekbe fogni végre. |
Mert kérdését e test akárhogy tette fel, |
bölcsebben mint te, nincs élő, ki ráfelelt. |
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk, |
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk |
némává tette szám, s szégyelltem is talán: |
dícséreteddel az enyém is mondanám. |
Folyton csak készülök. – S most érzem: alakul már |
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár, |
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr, |
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör, |
mert bársony tenyered megtöredezve érdes, |
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez, |
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod, |
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod, |
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. – – |
|
– Már nem odázhatom hirdetni diadalmad. |
|
|
Ájulás
Függélyes csőben lefelé – |
Nem tartott meg kezed hiába fogtam |
Csengett-bongott a levegő |
fülem körül süvöltött egyre jobban |
Jajodra ébredtem hideg lucsokban |
|
Veled a télbe
Tenyereit a nyár fordítja kifelé: |
mutatja sarjadó szegénységét. Halomba |
gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb, |
folyton mogorvább a lombok beszéde. – |
|
Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több |
fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert |
romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos |
jelei közt virágzón, sérthetetlenül. – |
|
A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon |
betódulnak a gyász kietlen képei, |
s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás |
– temetőkápolnából hívők éneke. |
|
És én is elbírom. Jut majd elég belőled |
számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz. |
Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak |
igazságod győzelmes érveit. |
|
|
Betegségedben
Mézek és melegségek jele és záloga, |
parázs és tűz nélkül gyújtogató, |
te, ki kemény és horpadástalan |
lágyság voltál és fészek, |
szállattál tündök part-szélek felé, |
s ki szabálytalan mozdulásaiddal |
szőttél érzékeny talpaim alá: |
|
humuszba szórja magjait a baj, |
vastagabb lesz az árnyék. – |
Szám nem kíván, szemem sirat, |
|
Ketten állunk ki ellened, |
apró országod két hiszékeny |
polgárát mért csaptad be, |
mért engedted marasztó ingoványra, |
jeges szádból jeges szelet, |
|
Hálós aggodalommal nézlek, |
akin át hangos rétek örömébe mehettem, |
fölvert a gaz, árokba rogytál. |
|
– S most zárt kapu vagy, súlyos és merev, |
melyről az igérettelen közöny, |
mint suta illat szálldos szüntelen, |
|
|
Mi lesz?
A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. |
Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. – |
Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves |
kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja? |
|
Szorongások, csapások – terelheted figyelmem – |
csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. |
Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: |
a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven. |
|
Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes |
szót testünk mondja már, és a másik érti is már, |
s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj |
méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez? |
|
|
Bízzunk a test köznapi életében
Mire szájamra jut mire szájadra jut |
Behabzsolta a száj a test tudását |
Folytonos félreértések között botorgunk |
|
Legyen neked is elég hogy vagyok |
benne se bízzunk egymagában |
|
|
Hűs rend felé
bújik az élet, – ott is élet. |
Bitang napok meg éjszakák |
zsandárjai gyötörtek érted. |
|
Reméltem? Mit? Remélhetetlent. |
Tűrtem a szív s az idegek |
tobzódását, hogy érthetetlen, |
|
Hagytam: kuszálódjék körém |
a zűrzavar. Jó volt a tiszta |
|
és várni, várni még, mikor már |
az agy rég tudta volna, hogy |
haszontalan, (sorsom latolván |
ha csak kicsit józan vagyok). – |
|
Most hökkenten nézek körül: |
csönd és üresség és üresség. |
a mélyből sarjadó ijedtség. |
|
Indulnék, s hűtlen lesz a láb, |
szemben a hűs rend csillagával, |
szívemben indulnék tovább |
a túl-túlcsorduló halállal. |
|
|
Ars amatoria
kell, hogy a végén lángoló |
meztelenséggel elfeküdjék |
|
– Tanulj, tanulj, ne a fonákját, |
a színét lásd! De tedd azért |
|
Mert mégse csak a test, a test… |
átsüt egy másik, átsüt egy |
|
|
Virág virág virág
Az ágyék és a mell a száj s az izgatott |
A szerelem nekem inkább erőt adott |
Ha szerettek hitük nem szenvedélyük |
|
A tavasz és a nyár előszül pusztaság |
De holtig integet néhány virágos ág |
s beszórja végig a kopár vidéket |
|
|
Nem is a kívánság
Az erők szép seregszemléje |
árnyat vet a roncsok halmaira |
|
Ó mintha minden régi volna ilyenkor |
Kezem sújthat vagy áldhat |
|
|
Riadozó kezed
Szinte kapaszkodva nyúlsz a |
testekhez miket te szültél |
|
Magamra ismerek ha nézlek |
|
Riadozó kezed torkom szorítja. |
|
|
Lányok
Ez énekelt, az arcát tárta a |
fogyó fénynek, melyből a hegy gerince |
leszelt már jókorát. Az árny fala |
a vízre dőlt. Hogy arcuk meglegyintse, |
|
szél bújt elő a fűzfák rejtekéből |
nyirok-szaggal, zizgéssel terhesen. |
A part kisült-füvű meredekéről |
a hang s a csönd szállt, ömlött lelkesen. |
|
És régi törzsek nőttek, régi lomb, |
és régi szél és régi alkony éledt, |
s belőlem régi álom, régi gond |
bontott egy régi képet, régi képet. |
|
|
|