Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk. A szomszéd pályaudvaron mozdony szuszog, hessenti rólunk az álmot, bár nagyon-nagyon várjuk, kívánjuk. Szélütötten fekszem, csukott szemmel, hanyatt, s látom a fodros gőzt, dühödten kapkodja szét a pillanat, látom az ember szurtos arcát, szemefehérjét, könyökig tűrt ingét, izmos férfikarját s a csillagok százezreit. Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva babrálja végig combomat, s tovább, kerek hasamra mászva zizgő ágyékomig halad. Csönd van, fürkészek, mint ki lesben szorong, a másik ágy felé, félek, mégis hangokra lesve, jelre egy irtózás elé. Megjön, meg ám, elérkezik majd, ne érjen készületlenül, ne védtelent találjon itt, ha ostromba fog kívül, belül. Csönd, csönd. A másik ágy felől most nyögés kúszik föl. Megmered mozgó kezem, húsomba karmos fájás hasít: elkezdetett. Nyögés kúszik föl, szinte gyermek- hangon, botló, szelid nyögés, szárnyai bágyadozva vernek, űzvén a jótét békülést, melynek talán már kedve volna lassan mellemre szállani, vigasztalóit hozva sorba: tündöklő páva-álmait. Nyögés csapkod, felszökve menten a félsötétben reszketeg térddel futok, halomra döntöm, mi útba áll, az ingemet megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!” – súgom csitítva, szinte sír a hangom, és a másik ágynál didergek. Majd megint, megint: „Fáj? Itt vagyok már. Odabújok. Engedj csak! Így jobb lesz talán.” Nyílik a paplan, tátva-tátog, mint egy emésztő, ronda száj. Mellémsimul, karomba tartom. Gyöngécske testén át meg át cikáz a görcs, vállamra hajtom, becézem izzadt homlokát. – – Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha más lelket föl tudsz gyújtani, más testbe, húsba, más tagokba mért nem tudsz széjjeloszlani? – Mellémsimul, karomba tartom, szorongatom, mint legvadabb kéj közben. Mégis: én a parton, őt zúzza forgó áradat. Megnyugszik aztán, melle békén alszik kezemben, szép feje fészket talál, nyakamhoz érvén perzsel forró lehellete. Mi lesz? – töprengek szívszorongva. Már látom halva őt s magam gyógyíthatatlan és mogorva magányosság béklyóiban. Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi! – csap rá az élhetetlen érv, s az éjszakát kezdem figyelni nagyobb hatású érvekért. De moccan. Földrengés ha készül, borzong így olykor a vidék; csak kímélő ijesztgetésül: menthesse bőrét, aki fél. De moccan: készül, készül, érzem, az új irtózat, s nincsen út, nincs mód kerülni semmiképpen e szörnyű testi háborút. Kitör? Szenvedni kell. Legázol? Koszos ronccsá kell omlani. Ellenkezésen és síráson győznek konok hatalmai. Moccan, könnyen végigvonaglik, fejét csavarja, szája torz nyögésbe fog, jajgatva csuklik, vinnyog, mint kisded állatok, fölrántja térdét, visszarúgja, – akár a kéj, a kerge kéj! Rálép a görcs, forgatja, gyúrja, – ó, érthetetlen szenvedély! Bújik, szorítom tébolyodva, sóhajtok és káromkodom: kezem között egy gombolyagba a mérhetetlen fájdalom. Rálép a görcs, zilálja, rontja, foga csikordul, ingerelt vadé, a kín sietve bontja szép emberségét. Hirtelen magához ránt: fáj, úgy szorongat. – Csak fájdalmából lenne bár e fájdalom, hogy hordhatóbbat hordozzon ő is! – Meg-megáll a hánykolódás egyre többet, s hajó után a dúlt habok, elfekszik lassan. Összegörnyed a test, és félénken vacog. Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt! Csönd zúg. Az éjjel már alig takarja ágyunk és a félholt szobát, a pálma ágait, a mennyezet lágyszürke foltját, képemet arrébb a falon; látom, a lámpát kint eloltják, nesz sincs a pályaudvaron. „Mi lesz?” – darálom egyre-másra, s nem felel senki, én se rá. Fogom kicsiny kezét, s vigyázva elrejtem paplanunk alá.