Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok, sokszínű szalag-földek, könnyü párák, vadvizek fű-szarkalábozta tükre, kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák és minden mozgás, másulás a tájban, e társas szépség forgó, ezer arca iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse, figyelmemet saját pártjára hajtsa. De két sötét szem, holló-haj leomló zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek- száj piros ékköve, igézetes nyak hajlása gyöngéd láncából nem enged. – Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép a maradandó ég, legszebb az ember, ki íme most meleg bizalmassággal rak fészket nemrég idegen szivemben, s belülről szólít, mint a magam hangján, de a ritkán szokott öröm szavával. Több vagyok tőle: szemem villanása, testem minden kis moccanása rávall.