I…-nak

I Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt, sután érinti. Jég-élű határa a folyton változót – mivelhogy élőt – nem tudja úgyse rabságába fogni. E völgyes-dombos város rendezetlen utcáin, otthon, őrlő munka közben őt figyelem, kerülgetem magamban, s próbálom nyelvem, mintha idegenben készülnék szóra. – Ostobán csináltam az életet s az éneket idáig: töprengtem apró semmiségeken, s ízes gyümölcsök magjait keresve beléjük tört fogam, holott helyette ínyemre kellett volna jó zamatjuk, s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal vázak között s csontok között, melyekből igazságot tanulhatok talán, de valóságot nem, márpedig valóság a test eledele, s idétlen test az igazságnak sem képes adni szállást. – Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött, de jött a rossz órákban, a hiába meg-megkísérelt magyarázatok vad szövevényébe, a riadozóvá lett mozdulatok beteg erdejébe, a sóhajtó szív, fáradtan legyintő kéz országába, jött szándéktalan bölcs egyszerűségként, eligazító okos sugárként, kristály feleletként, kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az emberi nyáj-melegbe, a virágok, fák, csillagok közösségébe, vissza- köt minden élő és élettelen, de valóságos dolog közösségébe, s a halál oldhatatlan nagy magányát az élet más magánya nem növeszti, sőt inkább testőr-sorfalat emel a végleges hidegtől borzadozva kihűlő szív köré s így nem zuhan durván a külső sötétségbe, lassan ismerkedik a Félelmes Világgal, mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy, önnön testével fogva föl a Szörnyet. – Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem, de tanulónak jó vagyok ma is még, tudom, másképpen élni s énekelni sohase késő, elfogadni a rendelt tanítást és rendelt tanítót, akinek nem a nyelvén az ige, hanem a lépteiben, a keze mozgásában s abban, hogyan sír és hogyan nevet, hogyan néz a köréje gyülekező dolgok szeme közé.   II Elkezdhetem-e a magam-segítést? Építeni a világot, melyet te fundamentumoztál, de amelyhez oly ritkán adtál téglát is talán. Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka vendég voltál a sarjadó falak közt. S én félreálltam mégis, egy követ sem tettem arrébb, vártam rendületlen szeszélyes ajándékaid, mert a szeszély mögött aggálytalan egészség rejlett s emberibb okosság az én okosságomnál, s jólesett tanulni, jólesett meglepni olykor magam olyannal, mit nem én csináltam kínlódó, tétova igyekezettel, hanem mit készen kaptam és amit úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. – Segítsz-e még élni, segítsz-e még továbbrakni a félkész falakat? Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg ajándékokkal? Vagy már nincs tovább, s elkezdhetem a kényszerű fölény sírós gőgjével ismét a magányt? Elkezdhetem-e formálni az emlék csillámkövét önnön kedvem szerint olyanná, hogy elámít bár, de mégsem elégít meg, mert kivillan a felszín mögül a kegyes szándék, s nyugtatás helyett csak még nagyobb vihart kavar? – Szikráznak a hideg téli egek, hamis napfény ragyog, melege nincs; testi fájdalmak idézik elébem egyre-másra az oktalan halált. – Elkezdhetem-e a magam-segítést, vagy jössz-e még te is segíteni?