Szerelem

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba. Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály, s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte. Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró, szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár. Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok égi beszédét, melyre a fül süketen tárul. Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. – Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál, ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe, mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül – s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át gőzölgő lihegéssel utánad iramló rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.