Ajándék

 

 

 

 

Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.

 

 

 

Szerelem

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.
Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.
Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,
ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
gőzölgő lihegéssel utánad iramló
rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

 

 

 

Mulandónak szeretne

Biztos és közeli a határ, aztán vége, vége.
A jelent volna jó élni, a perc igényét,
négykézláb csúszva bár, iparkodni buzgón az égbe,
ugatni is, ha kell, a szerelem igéjét.
Vályúból, bármiképp, oltani testem éhét,
tisztán, szégyentelen, s nem mérlegelve, hogy mivégre,
követni állatok s gyermekek bölcsességét,
lépni derűsen az ólálkodó hóhér elébe.
Biztos és közeli a határ. – S én szobornak
kívánok ostobán maradni múló életében
annak, ki engem is mulandónak szeretne.
Kő-tettek, kő-szavak göröngyein botolnak
hűséges léptei, s ragaszkodó szemére ében
jéghártya nő, mikor mentségért fut szemembe.

 

 

 

Nosztalgia

Villámlás fénye szikrák fénye éji fény
Jóhírre támadt öröm ó futó sugár
Szemek lábak igyekvő arcok ünnepe
Iparkodó romlás iparkodó derű
Szárny-e kolonc-e Majd tudod ha már halott
Úszó virágként jár a tested ágain
a simogatás lankadó zarándokát
húsában és sejtjeiben becézgeti
Elnyelik utcák házak sűrű városok
és elnyeled te ami mégis ittmarad
De hozzájuk készülsz egész a sírodig
hogy ingó árnyaikba újra lelket adj
Addig park-részek zeg-zugos búvóiban
vonatfülkék zörgő és füstös oldalán
idegen ágyak más-szagú redőiben
találkozol velük s békülsz meg egy kicsit.

 

 

 

I…-nak

 

I

Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt,
sután érinti. Jég-élű határa
a folyton változót – mivelhogy élőt –
nem tudja úgyse rabságába fogni.
E völgyes-dombos város rendezetlen
utcáin, otthon, őrlő munka közben
őt figyelem, kerülgetem magamban,
s próbálom nyelvem, mintha idegenben
készülnék szóra. – Ostobán csináltam
az életet s az éneket idáig:
töprengtem apró semmiségeken,
s ízes gyümölcsök magjait keresve
beléjük tört fogam, holott helyette
ínyemre kellett volna jó zamatjuk,
s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal
vázak között s csontok között, melyekből
igazságot tanulhatok talán, de
valóságot nem, márpedig valóság
a test eledele, s idétlen test az
igazságnak sem képes adni szállást. –
Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött,
de jött a rossz órákban, a hiába
meg-megkísérelt magyarázatok vad
szövevényébe, a riadozóvá
lett mozdulatok beteg erdejébe,
a sóhajtó szív, fáradtan legyintő
kéz országába, jött szándéktalan
bölcs egyszerűségként, eligazító
okos sugárként, kristály feleletként,
kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az
emberi nyáj-melegbe, a virágok,
fák, csillagok közösségébe, vissza-
köt minden élő és élettelen, de
valóságos dolog közösségébe,
s a halál oldhatatlan nagy magányát
az élet más magánya nem növeszti,
sőt inkább testőr-sorfalat emel
a végleges hidegtől borzadozva
kihűlő szív köré s így nem zuhan
durván a külső sötétségbe, lassan
ismerkedik a Félelmes Világgal,
mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy,
önnön testével fogva föl a Szörnyet. –
Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem,
de tanulónak jó vagyok ma is még,
tudom, másképpen élni s énekelni
sohase késő, elfogadni a
rendelt tanítást és rendelt tanítót,
akinek nem a nyelvén az ige,
hanem a lépteiben, a keze
mozgásában s abban, hogyan sír és
hogyan nevet, hogyan néz a köréje
gyülekező dolgok szeme közé.
 

II

Elkezdhetem-e a magam-segítést?
Építeni a világot, melyet
te fundamentumoztál, de amelyhez
oly ritkán adtál téglát is talán.
Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka
vendég voltál a sarjadó falak közt.
S én félreálltam mégis, egy követ
sem tettem arrébb, vártam rendületlen
szeszélyes ajándékaid,
mert a szeszély mögött aggálytalan
egészség rejlett s emberibb okosság
az én okosságomnál, s jólesett
tanulni, jólesett meglepni olykor
magam olyannal, mit nem én csináltam
kínlódó, tétova igyekezettel,
hanem mit készen kaptam és amit
úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. –
Segítsz-e még élni, segítsz-e még
továbbrakni a félkész falakat?
Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg
ajándékokkal? Vagy már nincs tovább,
s elkezdhetem a kényszerű fölény
sírós gőgjével ismét a magányt?
Elkezdhetem-e formálni az emlék
csillámkövét önnön kedvem szerint
olyanná, hogy elámít bár, de mégsem
elégít meg, mert kivillan a felszín
mögül a kegyes szándék, s nyugtatás
helyett csak még nagyobb vihart kavar? –
Szikráznak a hideg téli egek,
hamis napfény ragyog, melege nincs;
testi fájdalmak idézik elébem
egyre-másra az oktalan halált. –
Elkezdhetem-e a magam-segítést,
vagy jössz-e még te is segíteni?

 

 

 

Külső sötétben

Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,
saját őreid állítsd minden posztra,
s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,
ne hallgass hízelgő ajánlatokra.
Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,
s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,
de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,
önnön szíved lesz a csaták porondja.
Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:
jó gondozóm van, két szeme fölöttem.
Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.
Itt állok külső sötétre lökötten,
nyögök, mint kinek anyját most temették,
öldöklők kése villámlik köröttem.

 

 

 

Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok,
sokszínű szalag-földek, könnyü párák,
vadvizek fű-szarkalábozta tükre,
kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák
és minden mozgás, másulás a tájban,
e társas szépség forgó, ezer arca
iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse,
figyelmemet saját pártjára hajtsa.
De két sötét szem, holló-haj leomló
zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek-
száj piros ékköve, igézetes nyak
hajlása gyöngéd láncából nem enged. –
Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép
a maradandó ég, legszebb az ember,
ki íme most meleg bizalmassággal
rak fészket nemrég idegen szivemben,
s belülről szólít, mint a magam hangján,
de a ritkán szokott öröm szavával.
Több vagyok tőle: szemem villanása,
testem minden kis moccanása rávall.

 

 

 

Ajándék

 

I

Ha akarod, magadra ereszted az éjt,
ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. –
S a szőnyeg kócos mintái helyett,
a széken gunnyadó ruhád helyett,
zsebórád és töltőtollad helyett,
kazalban álló könyveid helyett
a karcsú s gyönge zizzenéssel
hullámló bársony-semmiség falán
egy barna szem kinyílik és reádnéz.
 

II

Jel a felhőn-túliról,
simaság, ringó nyugalom:
velődig érzed, mint sajog a szépség.
 

III

Tornyozd fejed fölé,
ágyazd fejed alá,
csavard melled köré:
víz őriz, víz és boldog levegő.
 

IV

Más zene ez, más zene –
meztelen comb zenél így, ha a párjához ér.
Más zene ez, más zene –
gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így.
Más zene ez, más zene –
a bontatlan sziklák zenélnek így.
Más zene ez, más zene –
szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra.

 

 

 

Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.
A szomszéd pályaudvaron
mozdony szuszog, hessenti rólunk
az álmot, bár nagyon-nagyon
várjuk, kívánjuk. Szélütötten
fekszem, csukott szemmel, hanyatt,
s látom a fodros gőzt, dühödten
kapkodja szét a pillanat,
látom az ember szurtos arcát,
szemefehérjét, könyökig
tűrt ingét, izmos férfikarját
s a csillagok százezreit.
Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva
babrálja végig combomat,
s tovább, kerek hasamra mászva
zizgő ágyékomig halad.
Csönd van, fürkészek, mint ki lesben
szorong, a másik ágy felé,
félek, mégis hangokra lesve,
jelre egy irtózás elé.
Megjön, meg ám, elérkezik majd,
ne érjen készületlenül,
ne védtelent találjon itt, ha
ostromba fog kívül, belül.
Csönd, csönd. A másik ágy felől most
nyögés kúszik föl. Megmered
mozgó kezem, húsomba karmos
fájás hasít: elkezdetett.
Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-
hangon, botló, szelid nyögés,
szárnyai bágyadozva vernek,
űzvén a jótét békülést,
melynek talán már kedve volna
lassan mellemre szállani,
vigasztalóit hozva sorba:
tündöklő páva-álmait.
Nyögés csapkod, felszökve menten
a félsötétben reszketeg
térddel futok, halomra döntöm,
mi útba áll, az ingemet
megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!”
– súgom csitítva, szinte sír
a hangom, és a másik ágynál
didergek. Majd megint, megint:
„Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.
Engedj csak! Így jobb lesz talán.”
Nyílik a paplan, tátva-tátog,
mint egy emésztő, ronda száj.
Mellémsimul, karomba tartom.
Gyöngécske testén át meg át
cikáz a görcs, vállamra hajtom,
becézem izzadt homlokát. –
– Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha
más lelket föl tudsz gyújtani,
más testbe, húsba, más tagokba
mért nem tudsz széjjeloszlani? –
Mellémsimul, karomba tartom,
szorongatom, mint legvadabb
kéj közben. Mégis: én a parton,
őt zúzza forgó áradat.
Megnyugszik aztán, melle békén
alszik kezemben, szép feje
fészket talál, nyakamhoz érvén
perzsel forró lehellete.
Mi lesz? – töprengek szívszorongva.
Már látom halva őt s magam
gyógyíthatatlan és mogorva
magányosság béklyóiban.
Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!
– csap rá az élhetetlen érv,
s az éjszakát kezdem figyelni
nagyobb hatású érvekért.
De moccan. Földrengés ha készül,
borzong így olykor a vidék;
csak kímélő ijesztgetésül:
menthesse bőrét, aki fél.
De moccan: készül, készül, érzem,
az új irtózat, s nincsen út,
nincs mód kerülni semmiképpen
e szörnyű testi háborút.
Kitör? Szenvedni kell. Legázol?
Koszos ronccsá kell omlani.
Ellenkezésen és síráson
győznek konok hatalmai.
Moccan, könnyen végigvonaglik,
fejét csavarja, szája torz
nyögésbe fog, jajgatva csuklik,
vinnyog, mint kisded állatok,
fölrántja térdét, visszarúgja,
– akár a kéj, a kerge kéj!
Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,
– ó, érthetetlen szenvedély!
Bújik, szorítom tébolyodva,
sóhajtok és káromkodom:
kezem között egy gombolyagba
a mérhetetlen fájdalom.
Rálép a görcs, zilálja, rontja,
foga csikordul, ingerelt
vadé, a kín sietve bontja
szép emberségét. Hirtelen
magához ránt: fáj, úgy szorongat.
– Csak fájdalmából lenne bár
e fájdalom, hogy hordhatóbbat
hordozzon ő is! – Meg-megáll
a hánykolódás egyre többet,
s hajó után a dúlt habok,
elfekszik lassan. Összegörnyed
a test, és félénken vacog.
Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!
Csönd zúg. Az éjjel már alig
takarja ágyunk és a félholt
szobát, a pálma ágait,
a mennyezet lágyszürke foltját,
képemet arrébb a falon;
látom, a lámpát kint eloltják,
nesz sincs a pályaudvaron.
„Mi lesz?” – darálom egyre-másra,
s nem felel senki, én se rá.
Fogom kicsiny kezét, s vigyázva
elrejtem paplanunk alá.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]