Neked
Ez már nem szerelem többé, nem két ember |
kötése, keringő tánca egymás ellen, |
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje |
s változó viszonylat: tőle vagy feléje. |
|
Magány és párosság itt üres szavak csak, |
itt már az érzékek csak befele hatnak, |
egymást ha kívánjuk látni: elégséges |
állítani tükröt a magunk szeméhez. |
|
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer, |
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. |
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: |
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad. |
|
Ellened hibázom? Magam ellen vétek! |
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek. |
S aki magát rontja, pusztul igazán csak, |
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. – |
|
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, |
aki kettős vágyból válik maga-eggyé, |
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, |
mindenképp a saját bajait tetézi. |
|
|
Szerelem
Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes |
izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba. |
Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály, |
s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg |
boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte. |
Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró, |
szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól |
lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár. |
Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok |
égi beszédét, melyre a fül süketen tárul. |
Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant |
gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan |
pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. – |
Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén |
biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál, |
ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe, |
mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül – |
s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át |
gőzölgő lihegéssel utánad iramló |
rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte. |
|
Mulandónak szeretne
Biztos és közeli a határ, aztán vége, vége. |
A jelent volna jó élni, a perc igényét, |
négykézláb csúszva bár, iparkodni buzgón az égbe, |
ugatni is, ha kell, a szerelem igéjét. |
|
Vályúból, bármiképp, oltani testem éhét, |
tisztán, szégyentelen, s nem mérlegelve, hogy mivégre, |
követni állatok s gyermekek bölcsességét, |
lépni derűsen az ólálkodó hóhér elébe. |
|
Biztos és közeli a határ. – S én szobornak |
kívánok ostobán maradni múló életében |
annak, ki engem is mulandónak szeretne. |
|
Kő-tettek, kő-szavak göröngyein botolnak |
hűséges léptei, s ragaszkodó szemére ében |
jéghártya nő, mikor mentségért fut szemembe. |
|
|
Nosztalgia
Villámlás fénye szikrák fénye éji fény |
Jóhírre támadt öröm ó futó sugár |
Szemek lábak igyekvő arcok ünnepe |
Iparkodó romlás iparkodó derű |
|
Szárny-e kolonc-e Majd tudod ha már halott |
Úszó virágként jár a tested ágain |
a simogatás lankadó zarándokát |
húsában és sejtjeiben becézgeti |
|
Elnyelik utcák házak sűrű városok |
és elnyeled te ami mégis ittmarad |
De hozzájuk készülsz egész a sírodig |
hogy ingó árnyaikba újra lelket adj |
|
Addig park-részek zeg-zugos búvóiban |
vonatfülkék zörgő és füstös oldalán |
idegen ágyak más-szagú redőiben |
találkozol velük s békülsz meg egy kicsit. |
|
|
I…-nak
Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt, |
sután érinti. Jég-élű határa |
a folyton változót – mivelhogy élőt – |
nem tudja úgyse rabságába fogni. |
E völgyes-dombos város rendezetlen |
utcáin, otthon, őrlő munka közben |
őt figyelem, kerülgetem magamban, |
s próbálom nyelvem, mintha idegenben |
készülnék szóra. – Ostobán csináltam |
az életet s az éneket idáig: |
töprengtem apró semmiségeken, |
s ízes gyümölcsök magjait keresve |
beléjük tört fogam, holott helyette |
ínyemre kellett volna jó zamatjuk, |
s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal |
vázak között s csontok között, melyekből |
igazságot tanulhatok talán, de |
valóságot nem, márpedig valóság |
a test eledele, s idétlen test az |
igazságnak sem képes adni szállást. – |
|
Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött, |
de jött a rossz órákban, a hiába |
meg-megkísérelt magyarázatok vad |
szövevényébe, a riadozóvá |
lett mozdulatok beteg erdejébe, |
a sóhajtó szív, fáradtan legyintő |
kéz országába, jött szándéktalan |
bölcs egyszerűségként, eligazító |
okos sugárként, kristály feleletként, |
kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az |
emberi nyáj-melegbe, a virágok, |
fák, csillagok közösségébe, vissza- |
köt minden élő és élettelen, de |
valóságos dolog közösségébe, |
s a halál oldhatatlan nagy magányát |
az élet más magánya nem növeszti, |
sőt inkább testőr-sorfalat emel |
a végleges hidegtől borzadozva |
kihűlő szív köré s így nem zuhan |
durván a külső sötétségbe, lassan |
ismerkedik a Félelmes Világgal, |
mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy, |
önnön testével fogva föl a Szörnyet. – |
|
Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem, |
de tanulónak jó vagyok ma is még, |
tudom, másképpen élni s énekelni |
rendelt tanítást és rendelt tanítót, |
akinek nem a nyelvén az ige, |
hanem a lépteiben, a keze |
mozgásában s abban, hogyan sír és |
hogyan nevet, hogyan néz a köréje |
gyülekező dolgok szeme közé. |
|
|
Elkezdhetem-e a magam-segítést? |
Építeni a világot, melyet |
te fundamentumoztál, de amelyhez |
oly ritkán adtál téglát is talán. |
Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka |
vendég voltál a sarjadó falak közt. |
S én félreálltam mégis, egy követ |
sem tettem arrébb, vártam rendületlen |
mert a szeszély mögött aggálytalan |
egészség rejlett s emberibb okosság |
az én okosságomnál, s jólesett |
tanulni, jólesett meglepni olykor |
magam olyannal, mit nem én csináltam |
kínlódó, tétova igyekezettel, |
hanem mit készen kaptam és amit |
úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. – |
Segítsz-e még élni, segítsz-e még |
továbbrakni a félkész falakat? |
Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg |
ajándékokkal? Vagy már nincs tovább, |
s elkezdhetem a kényszerű fölény |
sírós gőgjével ismét a magányt? |
Elkezdhetem-e formálni az emlék |
csillámkövét önnön kedvem szerint |
olyanná, hogy elámít bár, de mégsem |
elégít meg, mert kivillan a felszín |
mögül a kegyes szándék, s nyugtatás |
helyett csak még nagyobb vihart kavar? – |
|
Szikráznak a hideg téli egek, |
hamis napfény ragyog, melege nincs; |
testi fájdalmak idézik elébem |
egyre-másra az oktalan halált. – |
|
Elkezdhetem-e a magam-segítést, |
vagy jössz-e még te is segíteni? |
|
|
|
Külső sötétben
Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát, |
saját őreid állítsd minden posztra, |
s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság, |
ne hallgass hízelgő ajánlatokra. |
|
Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád, |
s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra, |
de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád, |
önnön szíved lesz a csaták porondja. |
|
Azt hittem, kissé gyermek lehetek még: |
jó gondozóm van, két szeme fölöttem. |
Köd lett bizalmam, hasztalan üresség. |
|
Itt állok külső sötétre lökötten, |
nyögök, mint kinek anyját most temették, |
öldöklők kése villámlik köröttem. |
|
|
Nő a vonaton
A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok, |
sokszínű szalag-földek, könnyü párák, |
vadvizek fű-szarkalábozta tükre, |
kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák |
|
és minden mozgás, másulás a tájban, |
e társas szépség forgó, ezer arca |
iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse, |
figyelmemet saját pártjára hajtsa. |
|
De két sötét szem, holló-haj leomló |
zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek- |
száj piros ékköve, igézetes nyak |
hajlása gyöngéd láncából nem enged. – |
|
Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép |
a maradandó ég, legszebb az ember, |
ki íme most meleg bizalmassággal |
rak fészket nemrég idegen szivemben, |
|
s belülről szólít, mint a magam hangján, |
de a ritkán szokott öröm szavával. |
Több vagyok tőle: szemem villanása, |
testem minden kis moccanása rávall. |
|
|
Ajándék
Ha akarod, magadra ereszted az éjt, |
ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. – |
|
S a szőnyeg kócos mintái helyett, |
a széken gunnyadó ruhád helyett, |
zsebórád és töltőtollad helyett, |
kazalban álló könyveid helyett |
|
a karcsú s gyönge zizzenéssel |
hullámló bársony-semmiség falán |
egy barna szem kinyílik és reádnéz. |
|
|
velődig érzed, mint sajog a szépség. |
|
víz őriz, víz és boldog levegő. |
|
meztelen comb zenél így, ha a párjához ér. |
gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így. |
a bontatlan sziklák zenélnek így. |
szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra. |
|
|
Testi háború
Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk. |
mozdony szuszog, hessenti rólunk |
az álmot, bár nagyon-nagyon |
várjuk, kívánjuk. Szélütötten |
fekszem, csukott szemmel, hanyatt, |
s látom a fodros gőzt, dühödten |
kapkodja szét a pillanat, |
látom az ember szurtos arcát, |
tűrt ingét, izmos férfikarját |
s a csillagok százezreit. |
|
Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva |
s tovább, kerek hasamra mászva |
Csönd van, fürkészek, mint ki lesben |
szorong, a másik ágy felé, |
félek, mégis hangokra lesve, |
Megjön, meg ám, elérkezik majd, |
ne védtelent találjon itt, ha |
ostromba fog kívül, belül. |
|
Csönd, csönd. A másik ágy felől most |
nyögés kúszik föl. Megmered |
mozgó kezem, húsomba karmos |
fájás hasít: elkezdetett. |
Nyögés kúszik föl, szinte gyermek- |
hangon, botló, szelid nyögés, |
szárnyai bágyadozva vernek, |
melynek talán már kedve volna |
lassan mellemre szállani, |
vigasztalóit hozva sorba: |
|
Nyögés csapkod, felszökve menten |
térddel futok, halomra döntöm, |
megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!” |
– súgom csitítva, szinte sír |
a hangom, és a másik ágynál |
didergek. Majd megint, megint: |
„Fáj? Itt vagyok már. Odabújok. |
Engedj csak! Így jobb lesz talán.” |
Nyílik a paplan, tátva-tátog, |
mint egy emésztő, ronda száj. |
|
Mellémsimul, karomba tartom. |
Gyöngécske testén át meg át |
cikáz a görcs, vállamra hajtom, |
becézem izzadt homlokát. – |
– Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha |
más lelket föl tudsz gyújtani, |
más testbe, húsba, más tagokba |
mért nem tudsz széjjeloszlani? – |
Mellémsimul, karomba tartom, |
szorongatom, mint legvadabb |
kéj közben. Mégis: én a parton, |
|
Megnyugszik aztán, melle békén |
alszik kezemben, szép feje |
fészket talál, nyakamhoz érvén |
Mi lesz? – töprengek szívszorongva. |
Már látom halva őt s magam |
gyógyíthatatlan és mogorva |
Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi! |
– csap rá az élhetetlen érv, |
s az éjszakát kezdem figyelni |
|
De moccan. Földrengés ha készül, |
borzong így olykor a vidék; |
csak kímélő ijesztgetésül: |
menthesse bőrét, aki fél. |
De moccan: készül, készül, érzem, |
az új irtózat, s nincsen út, |
nincs mód kerülni semmiképpen |
Kitör? Szenvedni kell. Legázol? |
Koszos ronccsá kell omlani. |
|
Moccan, könnyen végigvonaglik, |
fejét csavarja, szája torz |
nyögésbe fog, jajgatva csuklik, |
vinnyog, mint kisded állatok, |
fölrántja térdét, visszarúgja, |
– akár a kéj, a kerge kéj! |
Rálép a görcs, forgatja, gyúrja, |
– ó, érthetetlen szenvedély! |
Bújik, szorítom tébolyodva, |
kezem között egy gombolyagba |
|
Rálép a görcs, zilálja, rontja, |
vadé, a kín sietve bontja |
szép emberségét. Hirtelen |
magához ránt: fáj, úgy szorongat. |
– Csak fájdalmából lenne bár |
e fájdalom, hogy hordhatóbbat |
hordozzon ő is! – Meg-megáll |
a hánykolódás egyre többet, |
s hajó után a dúlt habok, |
elfekszik lassan. Összegörnyed |
a test, és félénken vacog. |
|
Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt! |
Csönd zúg. Az éjjel már alig |
takarja ágyunk és a félholt |
a mennyezet lágyszürke foltját, |
látom, a lámpát kint eloltják, |
nesz sincs a pályaudvaron. |
„Mi lesz?” – darálom egyre-másra, |
s nem felel senki, én se rá. |
Fogom kicsiny kezét, s vigyázva |
|
|
|