Ajándék

Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember

kötése, keringő tánca egymás ellen,

kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje

s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,

itt már az érzékek csak befele hatnak,

egymást ha kívánjuk látni: elégséges

állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,

s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.

Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:

egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!

Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak,

s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,

aki kettős vágyból válik maga-eggyé,

aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,

mindenképp a saját bajait tetézi.

Szerelem

Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes

izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.

Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,

s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg

boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,

szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól

lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.

Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok

égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant

gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan

pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –

Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén

biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,

mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –

s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át

gőzölgő lihegéssel utánad iramló

rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

Mulandónak szeretne

Biztos és közeli a határ, aztán vége, vége.

A jelent volna jó élni, a perc igényét,

négykézláb csúszva bár, iparkodni buzgón az égbe,

ugatni is, ha kell, a szerelem igéjét.

Vályúból, bármiképp, oltani testem éhét,

tisztán, szégyentelen, s nem mérlegelve, hogy mivégre,

követni állatok s gyermekek bölcsességét,

lépni derűsen az ólálkodó hóhér elébe.

Biztos és közeli a határ. – S én szobornak

kívánok ostobán maradni múló életében

annak, ki engem is mulandónak szeretne.

Kő-tettek, kő-szavak göröngyein botolnak

hűséges léptei, s ragaszkodó szemére ében

jéghártya nő, mikor mentségért fut szemembe.

Nosztalgia

Villámlás fénye szikrák fénye éji fény

Jóhírre támadt öröm ó futó sugár

Szemek lábak igyekvő arcok ünnepe

Iparkodó romlás iparkodó derű

Szárny-e kolonc-e Majd tudod ha már halott

Úszó virágként jár a tested ágain

a simogatás lankadó zarándokát

húsában és sejtjeiben becézgeti

Elnyelik utcák házak sűrű városok

és elnyeled te ami mégis ittmarad

De hozzájuk készülsz egész a sírodig

hogy ingó árnyaikba újra lelket adj

Addig park-részek zeg-zugos búvóiban

vonatfülkék zörgő és füstös oldalán

idegen ágyak más-szagú redőiben

találkozol velük s békülsz meg egy kicsit.

I…-nak

I

Csínján, beszéd! A szó akármily árnyalt,

sután érinti. Jég-élű határa

a folyton változót – mivelhogy élőt –

nem tudja úgyse rabságába fogni.

E völgyes-dombos város rendezetlen

utcáin, otthon, őrlő munka közben

őt figyelem, kerülgetem magamban,

s próbálom nyelvem, mintha idegenben

készülnék szóra. – Ostobán csináltam

az életet s az éneket idáig:

töprengtem apró semmiségeken,

s ízes gyümölcsök magjait keresve

beléjük tört fogam, holott helyette

ínyemre kellett volna jó zamatjuk,

s nem tévelyegnék most kiszáradt szájjal

vázak között s csontok között, melyekből

igazságot tanulhatok talán, de

valóságot nem, márpedig valóság

a test eledele, s idétlen test az

igazságnak sem képes adni szállást. –

Én nem tudom, honnan jött és hogyan jött,

de jött a rossz órákban, a hiába

meg-megkísérelt magyarázatok vad

szövevényébe, a riadozóvá

lett mozdulatok beteg erdejébe,

a sóhajtó szív, fáradtan legyintő

kéz országába, jött szándéktalan

bölcs egyszerűségként, eligazító

okos sugárként, kristály feleletként,

kapocs gyanánt, mely visszaköt megint az

emberi nyáj-melegbe, a virágok,

fák, csillagok közösségébe, vissza-

köt minden élő és élettelen, de

valóságos dolog közösségébe,

s a halál oldhatatlan nagy magányát

az élet más magánya nem növeszti,

sőt inkább testőr-sorfalat emel

a végleges hidegtől borzadozva

kihűlő szív köré s így nem zuhan

durván a külső sötétségbe, lassan

ismerkedik a Félelmes Világgal,

mert védi még egy-egy arc, szem, szelid tárgy,

önnön testével fogva föl a Szörnyet. –

Ó, rosszul éltem s rosszul énekeltem,

de tanulónak jó vagyok ma is még,

tudom, másképpen élni s énekelni

sohase késő, elfogadni a

rendelt tanítást és rendelt tanítót,

akinek nem a nyelvén az ige,

hanem a lépteiben, a keze

mozgásában s abban, hogyan sír és

hogyan nevet, hogyan néz a köréje

gyülekező dolgok szeme közé.

II

Elkezdhetem-e a magam-segítést?

Építeni a világot, melyet

te fundamentumoztál, de amelyhez

oly ritkán adtál téglát is talán.

Oly ritkán adtál, hisz csak ritka, ritka

vendég voltál a sarjadó falak közt.

S én félreálltam mégis, egy követ

sem tettem arrébb, vártam rendületlen

szeszélyes ajándékaid,

mert a szeszély mögött aggálytalan

egészség rejlett s emberibb okosság

az én okosságomnál, s jólesett

tanulni, jólesett meglepni olykor

magam olyannal, mit nem én csináltam

kínlódó, tétova igyekezettel,

hanem mit készen kaptam és amit

úgy fogadhattam, mint jót is bizonnyal. –

Segítsz-e még élni, segítsz-e még

továbbrakni a félkész falakat?

Meglepsz-e olykor még bölcs-gyermeteg

ajándékokkal? Vagy már nincs tovább,

s elkezdhetem a kényszerű fölény

sírós gőgjével ismét a magányt?

Elkezdhetem-e formálni az emlék

csillámkövét önnön kedvem szerint

olyanná, hogy elámít bár, de mégsem

elégít meg, mert kivillan a felszín

mögül a kegyes szándék, s nyugtatás

helyett csak még nagyobb vihart kavar? –

Szikráznak a hideg téli egek,

hamis napfény ragyog, melege nincs;

testi fájdalmak idézik elébem

egyre-másra az oktalan halált. –

Elkezdhetem-e a magam-segítést,

vagy jössz-e még te is segíteni?

Külső sötétben

Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,

saját őreid állítsd minden posztra,

s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,

ne hallgass hízelgő ajánlatokra.

Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,

s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,

de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,

önnön szíved lesz a csaták porondja.

Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:

jó gondozóm van, két szeme fölöttem.

Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.

Itt állok külső sötétre lökötten,

nyögök, mint kinek anyját most temették,

öldöklők kése villámlik köröttem.

Nő a vonaton

A változó táj: hegy-völgy, enyhe dombok,

sokszínű szalag-földek, könnyü párák,

vadvizek fű-szarkalábozta tükre,

kelő nap, zöld-ezüstös, rezge nyárfák

és minden mozgás, másulás a tájban,

e társas szépség forgó, ezer arca

iparkodik, hogy szemem foglyul ejtse,

figyelmemet saját pártjára hajtsa.

De két sötét szem, holló-haj leomló

zuhataga, tudós, ám zsenge gyermek-

száj piros ékköve, igézetes nyak

hajlása gyöngéd láncából nem enged. –

Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép

a maradandó ég, legszebb az ember,

ki íme most meleg bizalmassággal

rak fészket nemrég idegen szivemben,

s belülről szólít, mint a magam hangján,

de a ritkán szokott öröm szavával.

Több vagyok tőle: szemem villanása,

testem minden kis moccanása rávall.

Ajándék

I

Ha akarod, magadra ereszted az éjt,

ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. –

S a szőnyeg kócos mintái helyett,

a széken gunnyadó ruhád helyett,

zsebórád és töltőtollad helyett,

kazalban álló könyveid helyett

a karcsú s gyönge zizzenéssel

hullámló bársony-semmiség falán

egy barna szem kinyílik és reádnéz.

II

Jel a felhőn-túliról,

simaság, ringó nyugalom:

velődig érzed, mint sajog a szépség.

III

Tornyozd fejed fölé,

ágyazd fejed alá,

csavard melled köré:

víz őriz, víz és boldog levegő.

IV

Más zene ez, más zene –

meztelen comb zenél így, ha a párjához ér.

Más zene ez, más zene –

gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így.

Más zene ez, más zene –

a bontatlan sziklák zenélnek így.

Más zene ez, más zene –

szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra.

Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.

A szomszéd pályaudvaron

mozdony szuszog, hessenti rólunk

az álmot, bár nagyon-nagyon

várjuk, kívánjuk. Szélütötten

fekszem, csukott szemmel, hanyatt,

s látom a fodros gőzt, dühödten

kapkodja szét a pillanat,

látom az ember szurtos arcát,

szemefehérjét, könyökig

tűrt ingét, izmos férfikarját

s a csillagok százezreit.

Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva

babrálja végig combomat,

s tovább, kerek hasamra mászva

zizgő ágyékomig halad.

Csönd van, fürkészek, mint ki lesben

szorong, a másik ágy felé,

félek, mégis hangokra lesve,

jelre egy irtózás elé.

Megjön, meg ám, elérkezik majd,

ne érjen készületlenül,

ne védtelent találjon itt, ha

ostromba fog kívül, belül.

Csönd, csönd. A másik ágy felől most

nyögés kúszik föl. Megmered

mozgó kezem, húsomba karmos

fájás hasít: elkezdetett.

Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-

hangon, botló, szelid nyögés,

szárnyai bágyadozva vernek,

űzvén a jótét békülést,

melynek talán már kedve volna

lassan mellemre szállani,

vigasztalóit hozva sorba:

tündöklő páva-álmait.

Nyögés csapkod, felszökve menten

a félsötétben reszketeg

térddel futok, halomra döntöm,

mi útba áll, az ingemet

megmarkolom: „Nos, itt vagyok már!”

– súgom csitítva, szinte sír

a hangom, és a másik ágynál

didergek. Majd megint, megint:

„Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.

Engedj csak! Így jobb lesz talán.”

Nyílik a paplan, tátva-tátog,

mint egy emésztő, ronda száj.

Mellémsimul, karomba tartom.

Gyöngécske testén át meg át

cikáz a görcs, vállamra hajtom,

becézem izzadt homlokát. –

– Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha

más lelket föl tudsz gyújtani,

más testbe, húsba, más tagokba

mért nem tudsz széjjeloszlani? –

Mellémsimul, karomba tartom,

szorongatom, mint legvadabb

kéj közben. Mégis: én a parton,

őt zúzza forgó áradat.

Megnyugszik aztán, melle békén

alszik kezemben, szép feje

fészket talál, nyakamhoz érvén

perzsel forró lehellete.

Mi lesz? – töprengek szívszorongva.

Már látom halva őt s magam

gyógyíthatatlan és mogorva

magányosság béklyóiban.

Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!

– csap rá az élhetetlen érv,

s az éjszakát kezdem figyelni

nagyobb hatású érvekért.

De moccan. Földrengés ha készül,

borzong így olykor a vidék;

csak kímélő ijesztgetésül:

menthesse bőrét, aki fél.

De moccan: készül, készül, érzem,

az új irtózat, s nincsen út,

nincs mód kerülni semmiképpen

e szörnyű testi háborút.

Kitör? Szenvedni kell. Legázol?

Koszos ronccsá kell omlani.

Ellenkezésen és síráson

győznek konok hatalmai.

Moccan, könnyen végigvonaglik,

fejét csavarja, szája torz

nyögésbe fog, jajgatva csuklik,

vinnyog, mint kisded állatok,

fölrántja térdét, visszarúgja,

– akár a kéj, a kerge kéj!

Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,

– ó, érthetetlen szenvedély!

Bújik, szorítom tébolyodva,

sóhajtok és káromkodom:

kezem között egy gombolyagba

a mérhetetlen fájdalom.

Rálép a görcs, zilálja, rontja,

foga csikordul, ingerelt

vadé, a kín sietve bontja

szép emberségét. Hirtelen

magához ránt: fáj, úgy szorongat.

– Csak fájdalmából lenne bár

e fájdalom, hogy hordhatóbbat

hordozzon ő is! – Meg-megáll

a hánykolódás egyre többet,

s hajó után a dúlt habok,

elfekszik lassan. Összegörnyed

a test, és félénken vacog.

Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!

Csönd zúg. Az éjjel már alig

takarja ágyunk és a félholt

szobát, a pálma ágait,

a mennyezet lágyszürke foltját,

képemet arrébb a falon;

látom, a lámpát kint eloltják,

nesz sincs a pályaudvaron.

„Mi lesz?” – darálom egyre-másra,

s nem felel senki, én se rá.

Fogom kicsiny kezét, s vigyázva

elrejtem paplanunk alá.