Kijátszani végre

Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment, hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam. Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne, egyszer nekiállni amúgy igazában. Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne. A kerti bozótos nem ritka ma sem még, a labda is ugrik a régi-magosra, s ott bújnak a várak a sárga homokban. – Játékot a gyermek végig sose játssza, hát el se veszíti, mint kellene, szépen. A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig, csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult. Csak kezdeni kéne, leülni a földre, mint két kicsi lányom, leülni közéjük, leülni vidáman, botló szavaiknak engedni örömmel: gyermeknek a gyermek. Csak kezdeni kéne s folytatni serényen, rendjén befejezni a félbemaradtat, hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt kijátszani végre örökre magamból.