Rákbeteg anyósom halála

Bizony féltem, hogy egyedül maradtam az egész lakásban. Hanyatt feküdtem, két kezem összekulcsoltam mellemen. Hasamban sajgás, nyilallás: ha megmoccant a paplanom, éles kést forgattak belül, s kivert a jéghideg verejték. Voltam már eddig is beteg, környékezett már a halál is, de ez más volt, így soha még. Az ima nyugvó perceit remegés hussantotta el, s viszont. Töröltem homlokom, s eszembe jutott: reggel a tükör sárgának mutatott. Aztán eljött a délután: kórházba vitt asszony-leányom. Gyönge voltam és elesett, nehéz volt ülni is, de én mosolyogtam: asszony-leányom a szíve alatt hordta már kisunokámat, nem akartam, hogy valami bajuk legyen. Mosolyogtam, még akkor is, mikor lányom sétálni küldtem, az iszonyú percek előtt, s azt hiszem, lányom nem is vélte, mi lesz velem, és nem is látott semmi gyanúsat arcomon: mély belső háborgásaim belső háborgások maradtak. A fehérruhások között, kik értem jöttek rám a fényes késekkel és ollókkal és nem-ismerős rövid szavakkal, a fehérruhások között feküdtem egy ideig tompán, s hirtelen jó lett minden, mint árnyéktalan gyerekkoromban. Jó lett, megszűnt a fájdalom, könnyű lettem, akár a pille, fények villogtak szerteszét, érzékenyen hozzám-simultak, különös-furcsa volt a táj, s mégis mint otthon fészke, meghitt, mint tiszta álmok tájai gyermek-karácsony éjszakáján. – –