Anyám

Éjente a halállal alszik, nappalonkint mellette ül, remegő keze vele parolázik szünetlenül. Ösvény az útja: egyenes, szűk és kiágazástalan. S olyan a célja, melynek – bármit is tesz – minden javára van. Mohóság űz: érintenem, néznem, hallgatnom, innom őt, ezernyi kézzel ezerféleképpen lopnom a fogyó időt; csordultig véle töltekeznem, jobban, mint bármikor szokás: a gyönge hangok, botló mozdulások, ez még ő, senki más. Ez még ő, kit ha végképp elvesztenek érzékeim, újjá kell szülnöm, őriznem halálig magamból, s egyre megint, s lobogva pusztuló erőm még ezzel is pusztítanom, – a terjedő-növő magányban szívem buzdítanom. Ez még ő –, szinte semmi már, csak volt ember, szinte mint aki már földíszített ravatalra készülne szállani. De még ő, ő, és él, mozog, szól, anyám, anyám még: folyton ad, s valóságos két tenyerébe fogja ráhajló arcomat.