Mit mondhatok?

Szemük, fülük, agyuk egyre nyílik: ismerkednek rendre a világgal, az élettel ismerkednek egyre. Nyelvemen a szavak már remegnek: hogy fogom majd segíteni őket? Hagyjam-e, hogy saját káruk révén tanulják meg az emberi leckét. Ködösítsek, szőjek-e meséket, mondjam-e, hogy ami szép: igaz csak, s ami nem szép: véletlen kisiklás? Vagy ridegmód magyarázzam meg, hogy fogak, körmök párbaja az élet, s por, esetlegesség a világ is? Szégyen, szégyen pirítja az arcom: így teszek, vagy úgy teszek, akárhogy, mert tudom: ha ködön át, ha nyiltan meglátják, meghallják, vagy megértik hova jöttek, s mire jöttek, akkor megkérdik majd tőlem: mért akartam, s hogy mi célja mindennek? S ugyan mit mondhatok majd mást bocsánatkérő dadogásnál, s mit mutathatok majd más vigaszt, mint két szemet, amelyben szüntelen szomorúság tanyázik.