Kislányomnak

Lassacskán ül már egyedül, még támogatni kell.
Feje előre-hátra ing, mint aki igenel,
s görbe a háta is kicsit. Kezd övé lenni a világ:
előbb magát hódítja meg, aztán minket és a szobát.
Percekig nézi ujjait, közelebb, messzebb emeli,
nagyot rúg, hasra fordul, a kocsija oldalát veri,
próbálja hangját, gőgicsél, ránk bámul hosszan és nevet,
s markolja, ha elérheti, a filodendron-levelet.
Miért jött és mivégre jött? – ki tudna válaszolni rá?
És mire jött? – izgalmasabb kérdés mindannyinál.
Forog a föld, mint tette rég, az álló nap körül kereng,
de őrültek, mint soha még, a föld szinén az emberek:
fegyvert kovácsol valahány, buktató csapdát, árkot ás,
civódik, hogy melyik felén helyes feltörni a tojást.
Ó, mire jött? A béke is veszélyekkel teli,
a testet-lelket légió gonosz kerülgeti.
Ó, mire jött, mily sorsra jött, hány tavaszt ér vajon?
Tárul-e elé életét megoldó alkalom,
vagy bajmolódik kínosan, s csüggesztve homlokát
az évek kásahegyein úgy rágja át magát,
mint a mesék vándorfia, vagy zivatar lepi,
emberi vihar, s lágy husát cafattá tépkedi,
s nem is sokára? Istenem, sietni kell nagyon:
lelkébe még építhető egy belső oltalom:
emlékek bástya-rendszere, hol elrejtőzhetik,
ha így vagy úgy vagy bármiképp külső sötétre vettetik. –
Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk,
és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk,
sokat segítünk rajta majd, ki nagy munkába fog,
ki élni készül most, midőn nincs iszonyúbb dolog.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]