Kislányomnak

Lassacskán ül már egyedül, még támogatni kell. Feje előre-hátra ing, mint aki igenel, s görbe a háta is kicsit. Kezd övé lenni a világ: előbb magát hódítja meg, aztán minket és a szobát. Percekig nézi ujjait, közelebb, messzebb emeli, nagyot rúg, hasra fordul, a kocsija oldalát veri, próbálja hangját, gőgicsél, ránk bámul hosszan és nevet, s markolja, ha elérheti, a filodendron-levelet. Miért jött és mivégre jött? – ki tudna válaszolni rá? És mire jött? – izgalmasabb kérdés mindannyinál. Forog a föld, mint tette rég, az álló nap körül kereng, de őrültek, mint soha még, a föld szinén az emberek: fegyvert kovácsol valahány, buktató csapdát, árkot ás, civódik, hogy melyik felén helyes feltörni a tojást. Ó, mire jött? A béke is veszélyekkel teli, a testet-lelket légió gonosz kerülgeti. Ó, mire jött, mily sorsra jött, hány tavaszt ér vajon? Tárul-e elé életét megoldó alkalom, vagy bajmolódik kínosan, s csüggesztve homlokát az évek kásahegyein úgy rágja át magát, mint a mesék vándorfia, vagy zivatar lepi, emberi vihar, s lágy husát cafattá tépkedi, s nem is sokára? Istenem, sietni kell nagyon: lelkébe még építhető egy belső oltalom: emlékek bástya-rendszere, hol elrejtőzhetik, ha így vagy úgy vagy bármiképp külső sötétre vettetik. – Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk, és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk, sokat segítünk rajta majd, ki nagy munkába fog, ki élni készül most, midőn nincs iszonyúbb dolog.