Hívó

Az éjszakák lovagja vagy, árnyéka a halálnak, a rettegések szárnyain neved betűi szállnak. A kínban már megleltelek, a könnyben érzem ízed, már te adod a keserűt, – s nem te adod a mézet, nem te adod a madarat, mely itt a hegyi csöndbe hangja rikító fonalát röpíti föl-le, föl-le, derekam alá ágyamat, a mellemre a békét, üres szivembe a remény virágos töltelékét, nem te adod a jó szelet, mely zúgatja a fákat, dolgos markokba a gyomot pusztító, gyors kapákat, a kirándulók énekét, fejük fölé a holdat, egymás karjába karjukat, szemükbe szép nyugalmat. – Az éjszakák lovagja vagy, lépj át a napsütésbe, ki eddig nem jöttél belém, csak jajra és nyögésre, légy ikre az örömnek is, ó, légy sziámi ikre minden percemnek, járj velem, örökre, mindörökre!