Gondviselés

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül, szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át, kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát. Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen, ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot, gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget. Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle: kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka. Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva, míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak. Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát, kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. – Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen, s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra. Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye: zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma, melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye – ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma. Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg, lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál, a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –, mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál.