Amor sanctus

I Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt- vágyú férfi a gyönge lányra, ki magánya sima csöndjében puha álmokat dajkált a gyönyörű szerelemről. Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid húsomba vájni érezem; oszlop és rúd a lábod és karod, lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon; nincs mentség ellened, szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben, a rémület ferde mosolyával a számon elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!   II Ruhád s ruhám lehull, összeér a bőrünk, – a kásás homályú éjszakát heves jajok hasogatják, mint kardok a tengert.   III Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg? Nem a mámor könnyű szédületét adod, adod a tárt szem éles nézéseit, melyektől forma, vonal összeomlik, s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.   IV Miért szeretsz, ha így szeretsz? Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz hozzámnőtt dolgaim közül. Ó, háborúságot szitó, féltékenyebb a földi szeretőknél, meztelenül kellek neked, a ruhám is te akarsz lenni, te akarsz lenni minden dolgom; – ha ruhám vagy, nem melegítesz, ha dolgaim, ellenem lázadsz. Miért szeretsz, ha így szeretsz?   V Tudom, reggel fáradtan ébredek majd, porcikáim sajgása izmos öleléseidről beszél. De lassabban dobogó szivemet mint a láz-kiütés, forró hála nyomai lepik be.