Apák anyák istenek

Amor sanctus

I

Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt-

vágyú férfi a gyönge lányra, ki

magánya sima csöndjében puha

álmokat dajkált a gyönyörű

szerelemről.

Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid

húsomba vájni érezem;

oszlop és rúd a lábod és karod,

lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon;

nincs mentség ellened,

szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben,

a rémület ferde mosolyával a számon

elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!

II

Ruhád s ruhám lehull,

összeér a bőrünk, –

a kásás homályú

éjszakát heves

jajok hasogatják,

mint kardok a tengert.

III

Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg?

Nem a mámor könnyű szédületét adod,

adod a tárt szem éles nézéseit,

melyektől forma, vonal összeomlik,

s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.

IV

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz

hozzámnőtt dolgaim közül.

Ó, háborúságot szitó,

féltékenyebb a földi szeretőknél,

meztelenül kellek neked,

a ruhám is te akarsz lenni,

te akarsz lenni minden dolgom;

– ha ruhám vagy, nem melegítesz,

ha dolgaim, ellenem lázadsz.

Miért szeretsz, ha így szeretsz?

V

Tudom, reggel fáradtan ébredek majd,

porcikáim sajgása izmos

öleléseidről beszél.

De lassabban dobogó szivemet

mint a láz-kiütés,

forró hála nyomai lepik be.

Gondviselés

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül,

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát.

Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen,

ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot,

gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen

a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget.

Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle:

kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya

helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre

vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka.

Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba

s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt

álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva,

míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak.

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül

elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát,

kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül

szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át

elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. –

Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha

védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen,

s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra.

Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye:

zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma,

melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye –

ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma.

Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg,

lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál,

a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –,

mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál.

Hívó

Az éjszakák lovagja vagy,

árnyéka a halálnak,

a rettegések szárnyain

neved betűi szállnak.

A kínban már megleltelek,

a könnyben érzem ízed,

már te adod a keserűt,

– s nem te adod a mézet,

nem te adod a madarat,

mely itt a hegyi csöndbe

hangja rikító fonalát

röpíti föl-le, föl-le,

derekam alá ágyamat,

a mellemre a békét,

üres szivembe a remény

virágos töltelékét,

nem te adod a jó szelet,

mely zúgatja a fákat,

dolgos markokba a gyomot

pusztító, gyors kapákat,

a kirándulók énekét,

fejük fölé a holdat,

egymás karjába karjukat,

szemükbe szép nyugalmat. –

Az éjszakák lovagja vagy,

lépj át a napsütésbe,

ki eddig nem jöttél belém,

csak jajra és nyögésre,

légy ikre az örömnek is,

ó, légy sziámi ikre

minden percemnek, járj velem,

örökre, mindörökre!

Apák anyák istenek

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul

szülöttje és rákényszeríti

sebeit és babérait

Ó apák anyák istenek

nincs nyugság számotokra nincs menekvés

Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval

a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt

aki élő teremt

Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé

és egyre több szenny hulladék szirom

akad fönn ágain

S lehet király-madár

az újszülött lehet

folyton-riadó féreg

röptét nem szelidítheti

nem békítheti rettegését

Ó apák anyák istenek

igazán áldottak és átkozottak

mi vagyunk

A saját

szívünket elveszítjük és helyette

a másokéval sokszorosra nőtt

szívünket éri a nap ragyogása

veri jég és perzseli villám

Kislányomnak

Lassacskán ül már egyedül, még támogatni kell.

Feje előre-hátra ing, mint aki igenel,

s görbe a háta is kicsit. Kezd övé lenni a világ:

előbb magát hódítja meg, aztán minket és a szobát.

Percekig nézi ujjait, közelebb, messzebb emeli,

nagyot rúg, hasra fordul, a kocsija oldalát veri,

próbálja hangját, gőgicsél, ránk bámul hosszan és nevet,

s markolja, ha elérheti, a filodendron-levelet.

Miért jött és mivégre jött? – ki tudna válaszolni rá?

És mire jött? – izgalmasabb kérdés mindannyinál.

Forog a föld, mint tette rég, az álló nap körül kereng,

de őrültek, mint soha még, a föld szinén az emberek:

fegyvert kovácsol valahány, buktató csapdát, árkot ás,

civódik, hogy melyik felén helyes feltörni a tojást.

Ó, mire jött? A béke is veszélyekkel teli,

a testet-lelket légió gonosz kerülgeti.

Ó, mire jött, mily sorsra jött, hány tavaszt ér vajon?

Tárul-e elé életét megoldó alkalom,

vagy bajmolódik kínosan, s csüggesztve homlokát

az évek kásahegyein úgy rágja át magát,

mint a mesék vándorfia, vagy zivatar lepi,

emberi vihar, s lágy husát cafattá tépkedi,

s nem is sokára? Istenem, sietni kell nagyon:

lelkébe még építhető egy belső oltalom:

emlékek bástya-rendszere, hol elrejtőzhetik,

ha így vagy úgy vagy bármiképp külső sötétre vettetik. –

Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk,

és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk,

sokat segítünk rajta majd, ki nagy munkába fog,

ki élni készül most, midőn nincs iszonyúbb dolog.

Miért? miért? miért?

Születés, élet és halál:

irgalmatlan szabály.

Én két parányi gyermekem

lépteit terelgetem,

szemeit tárogatom,

s szégyen kerülget, borzalom:

minden óra a szörnyeteg

perchez visz közelebb,

amelyben színt kell vallanom,

kérdéseiket hallanom:

miért? miért? miért?

megszületniük mit ért,

s miért, ha megszülettek,

hada a rettenetnek

s a fő-fő rettenet,

a halál mindenek felett?

Mit mondhatok?

Szemük, fülük, agyuk egyre nyílik:

ismerkednek rendre a világgal,

az élettel ismerkednek egyre.

Nyelvemen a szavak már remegnek:

hogy fogom majd segíteni őket?

Hagyjam-e, hogy saját káruk révén

tanulják meg az emberi leckét.

Ködösítsek, szőjek-e meséket,

mondjam-e, hogy ami szép: igaz csak,

s ami nem szép: véletlen kisiklás?

Vagy ridegmód magyarázzam meg, hogy

fogak, körmök párbaja az élet,

s por, esetlegesség a világ is?

Szégyen, szégyen pirítja az arcom:

így teszek, vagy úgy teszek, akárhogy,

mert tudom: ha ködön át, ha nyiltan

meglátják, meghallják, vagy megértik

hova jöttek, s mire jöttek, akkor

megkérdik majd tőlem: mért akartam,

s hogy mi célja mindennek? S ugyan mit

mondhatok majd mást bocsánatkérő

dadogásnál, s mit mutathatok majd

más vigaszt, mint két szemet, amelyben

szüntelen szomorúság tanyázik.

Öreg mamám mondja

Sorra árulnak el édes tagjaim,

porcikáim makacsul gonosz útra térnek.

Ficánkoló örömök már nem foglyaim,

foglya vagyok légió dárdás rettegésnek.

Két ügyes kezem most görbül, mint a váz,

(fogásait férfitest s kilenc gyermek őrzi).

Szemem, fülem, derekam: élő rokkanás,

mély szívemben a halál lakomáját főzi.

Melegítsen engem, aki még meleg:

ölelésem, csókjaim: szükség, nem fölösleg.

Tessem annak, aki néz: száradó öreg

én is először vagyok, nem tanulhattam meg.

Anyám

Éjente a halállal alszik,

nappalonkint mellette ül,

remegő keze vele parolázik

szünetlenül.

Ösvény az útja: egyenes,

szűk és kiágazástalan.

S olyan a célja, melynek – bármit is tesz –

minden javára van.

Mohóság űz: érintenem,

néznem, hallgatnom, innom őt,

ezernyi kézzel ezerféleképpen

lopnom a fogyó időt;

csordultig véle töltekeznem,

jobban, mint bármikor szokás:

a gyönge hangok, botló mozdulások,

ez még ő, senki más.

Ez még ő, kit ha végképp

elvesztenek érzékeim,

újjá kell szülnöm, őriznem halálig

magamból, s egyre megint,

s lobogva pusztuló erőm

még ezzel is pusztítanom,

– a terjedő-növő magányban

szívem buzdítanom.

Ez még ő –, szinte semmi már, csak

volt ember, szinte mint aki

már földíszített ravatalra

készülne szállani.

De még ő, ő, és él, mozog, szól,

anyám, anyám még: folyton ad,

s valóságos két tenyerébe fogja

ráhajló arcomat.

Rákbeteg anyósom halála

Bizony féltem, hogy egyedül maradtam az egész lakásban.

Hanyatt feküdtem, két kezem összekulcsoltam mellemen.

Hasamban sajgás, nyilallás: ha megmoccant a paplanom,

éles kést forgattak belül, s kivert a jéghideg verejték.

Voltam már eddig is beteg, környékezett már a halál is,

de ez más volt, így soha még. Az ima nyugvó perceit

remegés hussantotta el, s viszont. Töröltem homlokom,

s eszembe jutott: reggel a tükör sárgának mutatott.

Aztán eljött a délután: kórházba vitt asszony-leányom.

Gyönge voltam és elesett, nehéz volt ülni is, de én

mosolyogtam: asszony-leányom a szíve alatt hordta már

kisunokámat, nem akartam, hogy valami bajuk legyen.

Mosolyogtam, még akkor is, mikor lányom sétálni küldtem,

az iszonyú percek előtt, s azt hiszem, lányom nem is vélte,

mi lesz velem, és nem is látott semmi gyanúsat arcomon:

mély belső háborgásaim belső háborgások maradtak.

A fehérruhások között, kik értem jöttek rám a fényes

késekkel és ollókkal és nem-ismerős rövid szavakkal,

a fehérruhások között feküdtem egy ideig tompán,

s hirtelen jó lett minden, mint árnyéktalan gyerekkoromban.

Jó lett, megszűnt a fájdalom, könnyű lettem, akár a pille,

fények villogtak szerteszét, érzékenyen hozzám-simultak,

különös-furcsa volt a táj, s mégis mint otthon fészke, meghitt,

mint tiszta álmok tájai gyermek-karácsony éjszakáján. – –

Kijátszani végre

Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment,

hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam.

Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne,

egyszer nekiállni amúgy igazában.

Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne.

A kerti bozótos nem ritka ma sem még,

a labda is ugrik a régi-magosra,

s ott bújnak a várak a sárga homokban. –

Játékot a gyermek végig sose játssza,

hát el se veszíti, mint kellene, szépen.

A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig,

csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult.

Csak kezdeni kéne, leülni a földre,

mint két kicsi lányom, leülni közéjük,

leülni vidáman, botló szavaiknak

engedni örömmel: gyermeknek a gyermek.

Csak kezdeni kéne s folytatni serényen,

rendjén befejezni a félbemaradtat,

hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt

kijátszani végre örökre magamból.