Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe

Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm vagy a természet. – Történt akárhogyan, egyként az engedelmesség gyümölcse volt. A tested romlatlan törvényei vezettek – ó, nem az ész, ó, nem a szokott romboló, az ész vagy a megzavart ész, a tested vezetett, szegény! – Hordunk lappangó kórokat: rákot, fekélyt, tuberkulózist, más valamit, és egyszer szembetalálkozunk velük. S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába, mert táplálván magunk, tápláljuk őket, menekülvén, velük menekülünk, s álom vagy mámor rózsaszín fátylat dob csak rájuk, de makacsul erősödnek tovább. Te életet hordtál magadban, törékeny csípőd árkában élet tenyészett: élet életed mellett. S hitted és tudtad a jövőt: táplálván magad, őt táplálod, járván, veled megy, s felhő hiába födi el: erősödik tovább. De nem tudtad ezt a jövőt, nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél ravaszabb kórt cipelsz, hogy élet fordul szembe életeddel. – Aludj nyugodtan, tedd össze két kezed a melleden, kulcsold össze az ujjaid, ne moccanj, tűrd türelmesen hogy az égieknél semmivel sem kegyetlenebb férgek édes-szép ajkaidon ki- és bejárnak. Aludj nyugodtan, ragyogj a hű emlékezők agyában cáfolhatatlan példaként, ó ragyogj – iszonyú példa: építhetetlen sors az emberé!