M. J. halálára

Meg sem születtek, s meghaltak veled. – Ó, színek, formák, vonalak! Csonka a világ, csonka, csonka! Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra s ezek szép együttesére mennyit rárak a roskadozó! Most hova rakja majd? Elég, amit csináltál? Bizonyára elég: törvény vet véget az utaknak. Elég, amit csináltál? Nem elég bizonyára: sosem elég a szépség. Mindegy: a vonalat, a színt, a formát visszaveszi a por, melyből vétettél, melyből vétetett. S koponyád tündöklő golyója, láb- s karcsontjaid szigorú egyenese, bordáid gyöngén hajló cirmai, kezed csillagai lesznek utolsó műved. A világ csonka, csonka! – De csonkább volt előtted. A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon, hiányzott eddig. S a szerkezet éles és tiszta remegése hálás neked. – Egyikünk előbb, másikunk utóbb. Semmiségért sír, aki sír, aki sirat: el nem száll hangja, és máris követ. Higgadt voltál s rendíthetetlen, akár a képeid. A fájdalom meg a halál aluljáróin hűvös országod serege kísért. Tudtad: a szín, a forma, a vonal, s a szerkezet, tehát a lényeg, a te lényeged is megmarad múlhatatlanul.