Följegyzés

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban, magányosan, egy nyárközépi szombat- nap délutánján, amikor a ritkán megrezzenő lombok a forróságban sercegtek szinte, így, ekkor meg itt feküdtem én iszonytató idő után s iszonytató idő előtt, jeltelenül s jelentéktelenül, hideg aggyal tudván a semmiségem, mégis magam-emésztő szomjusággal, hogy a milliárd év- és billió ember-szőtte szöveten valami nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint az idelátszó bérház egy lakója, egy ifjú asszony, ki a függönyökkel sötétített szobából a parányi mélyárnyékos teraszra lépve csöndes dallal száján megöntözgette rendre virágait a szombat délután nyugalmával szívében, s mitse bánva múltat, jövőt, forgott a jószagú, hűs nedvességben, hagyta az időt továbbsuhanni, álmatag közönnyel tördelte a hervadt virágokat, s egyetlen percet sem gondolt magára.