Advent

Ködökkel jő, mint rég s kristály-egű,   szikrázó éjszakákkal. De nem kíséri már arany derű   szagos fenyőfa-ággal. Ma én szépítem két kislányomért:   adok rá tenger éket, szédítő pompát józanságomért,   a prózámért meséket. Advent van, advent, várandós hetek,   és én semmit se várok. Érthetetlen, hogy alszom, ébredek,   hogy erre-arra járok, hogy élek, élek, – érthetetlen és   megmagyarázhatatlan. És mennél többet firtatná az ész,   annál fájdalmasabban. Nincs más mentség ma sem, mint hajdanán.   Nincs, bár ma nem a gyermek kopár félelméből beszél a száj,   ha gyermekül keverget, cifráz, kápráztat, rak ködvárakat, –   itt egy életbe-fáradt felnőtt kapkod, ki tudja: csak szavak   maradtak rá, csak árnyak. Szégyenkezik: mért hívta létre két   kisgyermekét, s riadtan hordozza körbe dúlt tekintetét   a kongó alkonyatban. És hálás, hálás véghetetlenül   egy-egy kis percnek is, ha a régi, hívó békességgel ül   hajszolt szivére vissza.