Október

A filodendronok és a datolyapálmák bejöttek, bejöttek a szobába. Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék, ha csak ágaik labirintusába. Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld; ámuljon rajta szemed; kanyarogja végig a sok fura ágat, hasadt, legyezős levelet. Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt: segítenek az erőtlen ősznek eltörögetni a bogáncsok és paréjok derekát, amelyek még az üres telken levegőznek. Nem látom én ezt, én heverőn heverek, heverőn heverek hanyatt; – piros tűit a függöny rácsán beszúrja az alkonyi nap. Az alkonyi nap, mely lankadatlan tér vissza huszonnégy-órás mindennapi kerülője végén, mert fogja a rend, e szoros-laza póráz. Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. – A szabadság bujtó láza után én is, te is, valamennyiünk érzi, mi az egyetlen tudomány. Az egyetlen tudomány a világon: tudni, hogy keskeny az út, kicsiny a kapu, s aki meg se moccan, az a legmesszebbre jut. Akinek a keskeny út se kell már, és a kicsiny kapu se kell, csak hanyattfekszik heverőjén, olykor kérdez, de sohase felel. – A filodendronok és a datolyapálmák bejöttek, bejöttek a szobába. – Érzelmes emlék készülődik, sietve vágj a szavába. Vágj a szavába sietve, elnémuljon, mint a letorkolt gyermek, ki oly szépen beszél, hogy gyönge szivedbe markol.