Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat,
domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat.
Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog:
nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok.
Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják,
de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját.
Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek,
le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet.
Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak?
hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak.
Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén,
nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén.
Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim,
zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín.
Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab,
egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak.
Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs
rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind.
Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény,
légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény).
S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt,
a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át
bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny,
mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]