Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat, domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat. Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog: nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok. Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják, de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját. Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek, le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet. Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak? hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak. Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén, nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén. Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim, zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín. Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab, egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak. Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind. Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény, légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény). S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt, a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny, mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.