Reggel

I Ablakon át, vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át nyilazza a nap sugarát. Mint homok-tömb, szétesik, porrá hull az éjszaka. Sietnek az árnyak erre meg arra, csöppnyi zugokba huzódnak, félénken begubóznak. – Lám, a kép kilép a falból: „Ej, a kölyke, hogy nem unja, most is anyját nyúzza még!” Lám, a lámpa drótja is, mint a kígyó, úgy lapul. És akarja, nem akarja, fénylik az asztal, nagy, barna tükör, lapján a mennyezet ábrái mosódva ragyognak. És a négy fal újra áll, újra hallgat és szelid. – Téged is kiönt a fény, hagyd magad: jobb, ha az élő élők közt keres helyet, jobb, ha az élő élők közt koptatja-fogyasztja sorsát és a ruháját. Mozgókkal mozogni: jó, romlókkal romolni: jó, se mozogni, se romlani nem jó makacs állandóság tárgyai közt. De holtan vagy félig-holtan, álom gödrébe botoltan jó – mint társsal a társ – együtt-heverészni velük, s nehezen szabadulni örök közönyük csillám-szövevényeiből.   II Mondjuk, hogy állat volt az éj, s gyomrában a föld véletlenül lenyelt golyó. No jó: most kiokádta – tehát kezdődik a nap. Kezdődik a nap: hirdesse ezer rikkancs, szónok, kisbíró, kikiáltó. Kezdődik a nap: indul ezer kesztyűs betörő, áhítatos gyilkos, szent méregkeverő, indul előkelő útjára. S veled? mi történik veled? Komor vagy, csüggeteg. Nézel merengve, bánat-dúlva, nézel egy pontra, nézed… nézed…, amint a paplanod alól, törött-gyűrt bordái alól illetlenül kibújik meztelen lábad-ujja. Búsulsz, merengsz, mivel nemrég, pár percnyivel előbb, az álom tájain, tetőin és lapályain újdonatúj csizmában tekeregtél. Vagyis: nincs jól sem ez, sem az, s úgy látszik – mindent összevetve – hogy a kinti s benti világon, seben, fekélyen, genny-folyáson, csúfságon és szomoruságon a méla hold egyedül szépség-tapasz.   III Ugye tetszik a szék vagy az ágy vagy a padló sorsa? Tetszik a játszi fölény, ahogyan magukra-terítik az éjt s a napot? Nem mosolyognak, nem riadoznak, hagyják: cserélje csak őket a fény s a homály. Mint a tenger-parti föveny hagyja: borzolja, simítsa az ár s az apály. Te meg figyelsz, puhatolgatsz vissza, előre, sosem tudod, mi a jó. Gyáván reszket a szád: jajgass vagy örülj? A kelőn jajgass vagy a nyugvón? a lángnak örülj vagy a szénnek? Sosem tudod, mi a jó: erre fogózzál, arra fogózzál, állj meg, fuss tova, hátra lopózzál? Ó, több nálad a szék meg az ágy meg a padló…   IV Fölkelsz? Maradj csak: trón az ágy, trón, diadalkocsi fészke. S úgyis, úgyis visszatérsz belé menthetetlenül. Visszatérsz, ha nem emberi sürgés közt bukol orra. Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy: hanyatt feküdni kényesen, terülő nyugalommal, mint a sírban, úgy feküdni hanyatt, s szem-héjad homorú függönykéi mögött nem nyüzsgő kukacok gomolyát táplálni, de könnyű álmok szőtteseit lengetni meredten, vagy még ezt sem –, a selymes semmit dajkálgatni serényen. Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy, jobb föl sem emelni fejed, nyugtatni a vánkos gyönge vásznán, nyugtatni a reggel rózsaszinű, dobogó kebelén, s nézni az ablakon át, vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át idefénylő nyárfa kigyúlt sudarát.