Történet

Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám: fényes szavak készültek a fényes levegőbe. Az életet s világot és bennük magamat tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta. Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart, nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni. Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is, képeket mutogattak, de sohasem a mintát. S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló, ki itt él e világon, ám tollai ragyognak. Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható, ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett. És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem édes bizsergésén át kezdett okítani. És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám, hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig. S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés, a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát. Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen, ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra? Ím, állig gombolózott a világ és az élet, ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok. Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva, nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek.