Férfikor

Félelmed, mely eddig kifelé leselgett,   már befele fordul: ordasaid szíved vadonából kelnek. – – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:   emlékszik a gyermek a rideg nagyokra, akik kitagadták; emlékszik a mérges ótemető-őrre,   ki a bokros sírok között annyi sokszor vette üldözőbe; emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra,   a parancsolt csöndre, mitől néha szinte megfájdult a szája; a kevés, az útált ételek ízére,   az iskolapadra, a tanítónéni gyűrűs jobbkezére. – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:   a kamasz még tudja, érzi a szerelem máglyás virradatját; térdében a vesztő utak remegését,   melle kosarában érzi még a kínok csupa-élü kését. – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:   érzi még az ifjú a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját; érzi még az ökle tehetetlen vágyát,   hogy az égre sújtson, új keselyűinek összezúzni szárnyát. Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék   mindez, tompuló kép, múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. – Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik,   úrrá lett a szolga –, s galamb a szerelem, szívedre telepszik. Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél,   aljasabb vadászok álnokabbul rejtett hálójába vesztél. Győztél, árva lélek? A baj és az átok   ízeidből nől most, húsodba ivódtak, őket hordja lábod, velük kering véred, jaj, rájuk csikordul   fogad, forró tested zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul; éjszakáid csöndje rémeiktől retten,   kibélelték bőröd, iszony jege villog táruló szemedben. – S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned   múltad árnya-pokla: kinőhettél abból, most semmi se menthet.