Egy élhetetlenhez

Kőre esett, és darabokra porlott: bánhatja a vesztes a kárát. – Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt dideregve kuporgok, nyújtsátok az égig a földi határát! Siettem, és szorgalmasan vesződtem: köd tengere nőtt a nyomomba. Fölszedném, amit elszór egy szegény, füst szálldos előttem, – mennyit törekedtem a gondból a gondba? Sír, sír a győztes: koldus és esendő, és kincse a nincs meg a nem-lesz – álmába bújik, ott kísérti még: zendüljön a zengő, lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. – – Ő sérthetetlen őrzi a magáét, mosolyog csak a botra, a tőrre: a rácsapó mellette siklik el, tűz-láng a szemében az árnyék, gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre. Növő magzatként hordja a világot, jó annak, akit beleenged, jó, mert a pusztuláson menti át, vére erébe szivárog, jó, mert meleg, és igyekezve melenget. Romló szívében ronthatatlan ékkő, bordája erős fal a szélben. Lucsokba mártja bőrét, elrohad, de belseje: mécs, örökégő – ott táncol, iramlik a lomha sötétben.