Utak

I Hordozhatatlan a magány, ha még magaddal sem lehetsz. Az út, az út a menedék. Örül a lélek és a láb: legyőzi a világ külön-ítélő kényszerét. Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt. Didereg az ember, a dolgok is vele; mind fészkelődik, s útrakel. Csak a másiknál van jó helye, vagy ha magára talál. Akkor megáll, és megborzong bele, tükörbe lát, szavára szó felel.   II Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test. Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes. Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag, puhán tekerőznek mélyedben a járt utak. Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet. Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz, de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.   III Gazdag a vándor, ha nincs is betevő falatja. Ballag üres tarisznyával, az eget harapja. Bokor alá fekszik éjjel, s mint az álma, szépen kivirágoznak az utak szíve közepében. Talpra szökken pirkadatkor, megy-megy, birodalma véghetetlen, mint a láza s mint a nyugodalma.