Béke
„Békesség a jóakaratú embereknek!” |
„Háborúság a rosszakaratú embereknek!” |
|
„Békesség a jóakaratú embereknek!” |
|
melyet ha hívsz, kezedre száll. |
A békesség fénylő jutalom: |
szájpadláshoz ragadó nyelvvel, |
mint Jákob küzdött volt az Úrral. |
|
forduljon a gazdái ellen, |
forduljon táplálói ellen, |
s veszett ebként fusson ki a világból, |
fusson ki az űrbe örökre! |
|
szoptassa gyermekét az asszony, |
vezesse gyermekét a férfi. |
|
|
Utak
Hordozhatatlan a magány, ha még |
Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt. |
|
Didereg az ember, a dolgok is vele; |
mind fészkelődik, s útrakel. |
Csak a másiknál van jó helye, |
|
tükörbe lát, szavára szó felel. |
|
|
Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test. |
Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes. |
|
Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag, |
puhán tekerőznek mélyedben a járt utak. |
|
Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz |
föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet. |
|
Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz, |
de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz. |
|
|
Gazdag a vándor, ha nincs is |
Ballag üres tarisznyával, |
|
Talpra szökken pirkadatkor, |
|
|
|
A nyugtalanság dicsérete
Vonatra készülődő hajnali ébredések |
szorongó riadalmak gyomorban idegekben |
hánykódó éjszakák és rázó hideglelések |
egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben |
|
És soha a jövendő birtoklások reménye |
mindig a veszni féltett régi utáni bánat |
mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye |
hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat |
|
Maradni csak maradni Minden lépéskor újra |
gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása |
s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva |
a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása |
|
Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek |
s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket |
Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet |
bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket |
|
Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek |
melege beivódott vihar dob idegenbe |
nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések |
el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme |
|
Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet |
bolyong fáradhatatlan az út a pihenése |
kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg |
ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése |
|
Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes |
képét villantja föl majd és végre hazatéved |
megleli drága célját égő sebekkel ékes |
ezer csalattatástól vérző bátor szivének |
|
|
Egy élhetetlenhez
Kőre esett, és darabokra porlott: |
bánhatja a vesztes a kárát. – |
Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt |
nyújtsátok az égig a földi határát! |
|
Siettem, és szorgalmasan vesződtem: |
köd tengere nőtt a nyomomba. |
Fölszedném, amit elszór egy szegény, |
mennyit törekedtem a gondból a gondba? |
|
Sír, sír a győztes: koldus és esendő, |
és kincse a nincs meg a nem-lesz – |
álmába bújik, ott kísérti még: |
lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. – |
|
– Ő sérthetetlen őrzi a magáét, |
mosolyog csak a botra, a tőrre: |
a rácsapó mellette siklik el, |
tűz-láng a szemében az árnyék, |
gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre. |
|
Növő magzatként hordja a világot, |
jó annak, akit beleenged, |
jó, mert a pusztuláson menti át, |
jó, mert meleg, és igyekezve melenget. |
|
Romló szívében ronthatatlan ékkő, |
bordája erős fal a szélben. |
Lucsokba mártja bőrét, elrohad, |
de belseje: mécs, örökégő – |
ott táncol, iramlik a lomha sötétben. |
|
|
Ó társaim…
Fölszikráznak s már nincsenek sehol |
|
A kapcsolat mint a növény |
A villanásnak nincsen útja |
|
Bőrömön belül világ a világ |
|
|
Lefelé
Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában |
folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam |
rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá |
Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag |
azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is |
hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk |
Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben |
az emlék is csak álom és az álom is csak álom |
s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság |
Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek |
s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen |
s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel |
csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak |
Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta |
de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt |
véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet |
lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti |
Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg |
kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat |
melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két |
szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is |
de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót |
mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele |
embertelenné téve az ember világát |
embertelenné téve az ember világát |
Ó ki nem |
bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb |
a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé |
siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig |
az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon |
s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire |
Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó |
kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el |
s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren |
járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe. |
|
Népdal-variáció
Megszakad a szép szó bennem, |
alig fordul dalra nyelvem, – |
– Addsza, pajtás, a vasvesszőt, |
hadd verem meg a temetőt, |
nyíljon már ki, fogadjon be |
|
= Ó, ne bántsd te ott azokat |
Nem nyugvás a sír nyugalma, |
nincsen ott a pusztulásnak. |
majd, ha innét rendre egyszer |
|
= Keress addig nyugtot másban: |
ilyen-olyan földi lázban, |
Több az élet, mint az ének, |
ők a bölcsek, akik élnek, |
Szíved verd meg vasvesszővel, |
|
|
Férfikor
Félelmed, mely eddig kifelé leselgett, |
ordasaid szíved vadonából kelnek. – |
|
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
a rideg nagyokra, akik kitagadták; |
|
emlékszik a mérges ótemető-őrre, |
között annyi sokszor vette üldözőbe; |
|
emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra, |
mitől néha szinte megfájdult a szája; |
|
a kevés, az útált ételek ízére, |
a tanítónéni gyűrűs jobbkezére. |
|
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
érzi a szerelem máglyás virradatját; |
|
térdében a vesztő utak remegését, |
érzi még a kínok csupa-élü kését. |
|
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját; |
|
érzi még az ökle tehetetlen vágyát, |
új keselyűinek összezúzni szárnyát. |
|
Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék |
múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. – |
|
Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik, |
s galamb a szerelem, szívedre telepszik. |
|
Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél, |
álnokabbul rejtett hálójába vesztél. |
|
Győztél, árva lélek? A baj és az átok |
húsodba ivódtak, őket hordja lábod, |
|
velük kering véred, jaj, rájuk csikordul |
zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul; |
|
éjszakáid csöndje rémeiktől retten, |
iszony jege villog táruló szemedben. – |
|
S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned |
kinőhettél abból, most semmi se menthet. |
|
|
Törvény
Romlandó testekért aggódol: |
a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e? |
|
Mentenéd őket – égre-nyúló |
karok karói közt botolsz előre. |
|
Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le |
forgó kerék arányos mozdulása! |
|
Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán |
fénylő emlékek kútforrása, fészke! |
|
Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló |
bomlása és a sarjú sarjadása! – |
|
Ó, múlás, ó, múlás: idétlen |
hányódás, izzadtság-szagú kesergés! |
|
formátlan ordítás, nyögő szabódás! |
|
Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség, |
a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! – |
|
Topogsz előtte, mint a gyermek, |
akit szülői józanság kipróbál, |
|
s a lobbanó máglyák tüzére |
ijesztő gonddal fekteted le szíved. |
|
|
Életből életbe
Meghalt a halál. Csak a szem- |
|
túró bogár holnap levélként |
ring egy gesztenye-ág-hegyen |
|
Lánc-szem sorsa az emberé: |
s életen át életbe megy ismét |
|
|
Fontolgató
Semmit sem ér, ha sírsz, ha küzdöl, |
ravaszkodó ésszel se győzöl. |
S ha érne is? – Rossz vagy vezérnek, |
suták-buták okos kezének. |
|
Buzgalmadat sietve lankaszd, |
karod, fejed törődve horgaszd, |
szemed csavard magadba vissza, |
körül se nézz: minden kulissza. |
|
Hallgass, heverj kidőlt fatörzsként, |
csak azt figyeld: belül mi történt, |
s félig-halál öles magányán |
dadogva szólj, akár a sámán. |
|
|
Történet
Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám: |
fényes szavak készültek a fényes levegőbe. |
|
Az életet s világot és bennük magamat |
tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta. |
|
Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart, |
nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni. |
|
Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is, |
képeket mutogattak, de sohasem a mintát. |
|
S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló, |
ki itt él e világon, ám tollai ragyognak. |
|
Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható, |
ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett. |
|
És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem |
édes bizsergésén át kezdett okítani. |
|
És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám, |
hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig. |
|
S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés, |
a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát. |
|
Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen, |
ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra? |
|
Ím, állig gombolózott a világ és az élet, |
ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok. |
|
Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva, |
nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek. |
|
|
Reggel
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át |
Mint homok-tömb, szétesik, |
|
Sietnek az árnyak erre meg arra, |
csöppnyi zugokba huzódnak, |
|
Lám, a kép kilép a falból: |
„Ej, a kölyke, hogy nem unja, |
most is anyját nyúzza még!” |
|
újra hallgat és szelid. – |
|
élők közt koptatja-fogyasztja |
se mozogni, se romlani nem jó |
|
jó – mint társsal a társ – |
|
|
Mondjuk, hogy állat volt az éj, |
véletlenül lenyelt golyó. |
indul ezer kesztyűs betörő, |
áhítatos gyilkos, szent méregkeverő, |
|
Nézel merengve, bánat-dúlva, |
nézel egy pontra, nézed… nézed…, |
|
Vagyis: nincs jól sem ez, sem az, |
s úgy látszik – mindent összevetve – |
hogy a kinti s benti világon, |
seben, fekélyen, genny-folyáson, |
csúfságon és szomoruságon |
|
|
Ugye tetszik a szék vagy az ágy |
Tetszik a játszi fölény, ahogyan |
magukra-terítik az éjt s a napot? |
cserélje csak őket a fény s a homály. |
Mint a tenger-parti föveny |
borzolja, simítsa az ár s az apály. |
figyelsz, puhatolgatsz vissza, előre, |
A kelőn jajgass vagy a nyugvón? |
a lángnak örülj vagy a szénnek? |
erre fogózzál, arra fogózzál, |
állj meg, fuss tova, hátra lopózzál? |
|
Ó, több nálad a szék meg az ágy |
|
|
Fölkelsz? Maradj csak: trón az ágy, |
trón, diadalkocsi fészke. |
S úgyis, úgyis visszatérsz belé |
Visszatérsz, ha nem emberi |
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy: |
kényesen, terülő nyugalommal, |
nem nyüzsgő kukacok gomolyát |
vagy még ezt sem –, a selymes |
semmit dajkálgatni serényen. |
|
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy, |
jobb föl sem emelni fejed, |
rózsaszinű, dobogó kebelén, |
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át |
|
|
|
Üres nyár
A nyári nap, pedig perzselni volna dolga, |
csak fátylasan dereng felhő-tüllök mögül. |
Vissza s előre nézel: a kontúrok megoldva, |
vízalatti világ tájképe fog körül. |
|
Tudod-e, tudtad-e valaha, hogy mi ez? |
A gyermek férfi lett, nemzett, gyászolt, amint kell, |
simult rendhez, szokáshoz, mindenhez és mindenkihez, |
kiváncsiságai gyomrát tömködte hittel. |
|
Örökségként először, később akarva váltig; |
ma tán önvédelemből: látott, tanult sokat. |
A részek gazda nélkül: a szív, a szív hiányzik, |
|
s hogy rázza föl keményen egy mentő indulat: |
engedje győzelemmel málló sorsához érni |
a tiszta öklöket meg cirógatásokat. |
|
|
Interieur
Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat, |
domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat. |
Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog: |
nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok. |
Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják, |
de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját. |
Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek, |
le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet. |
Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak? |
hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak. |
Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén, |
nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén. |
Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim, |
zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín. |
Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab, |
egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak. |
Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs |
rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind. |
Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény, |
légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény). |
S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt, |
a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át |
bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny, |
mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán. |
|
Október
A filodendronok és a datolyapálmák |
bejöttek, bejöttek a szobába. |
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék, |
ha csak ágaik labirintusába. |
|
Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld; |
kanyarogja végig a sok fura ágat, |
hasadt, legyezős levelet. |
|
Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt: |
segítenek az erőtlen ősznek |
eltörögetni a bogáncsok és paréjok |
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek. |
|
Nem látom én ezt, én heverőn heverek, |
heverőn heverek hanyatt; – |
piros tűit a függöny rácsán |
|
Az alkonyi nap, mely lankadatlan |
tér vissza huszonnégy-órás |
mindennapi kerülője végén, |
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz. |
|
Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. – |
A szabadság bujtó láza után |
én is, te is, valamennyiünk |
érzi, mi az egyetlen tudomány. |
|
Az egyetlen tudomány a világon: |
tudni, hogy keskeny az út, |
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan, |
|
Akinek a keskeny út se kell már, |
és a kicsiny kapu se kell, |
csak hanyattfekszik heverőjén, |
olykor kérdez, de sohase felel. – |
|
A filodendronok és a datolyapálmák |
bejöttek, bejöttek a szobába. |
– Érzelmes emlék készülődik, |
|
elnémuljon, mint a letorkolt |
gyermek, ki oly szépen beszél, |
hogy gyönge szivedbe markol. |
|
|
Miféle kézbe
Miféle kézbe miféle kezekbe |
jutott a csillagnéző jutott a tiszta |
szelidek és tiszta vadak barátja? |
elfolyik benne hite álma kedve |
elég ha csak dróton rángatható? |
|
Elültek a szelek a csipős |
hajnalok megfülledtek a gazdag |
Száll a por száll a száll a |
|
|
Nehéz álomból
pendített pengeként remeg |
|
Párnám puhán dajkálja zúgó |
fejem puhán takarja megtörődött |
testem a paplan de kemény |
szögleteken vergődik édes |
tájaira is hasztalan idéző |
meg kéne végre érnie a létre |
|
|
Csörög a fagyos föld
Csörög a fagyos föld, hideg van, |
hópihe fészkel a hajadban, |
gyűlnek a varjak az egekben, |
gyűlnek a gondok a szivedben. |
|
Hópihe fészkel a hajadban, |
járod a világot magadban, |
ó, mitől annyira remegtél, |
itt a csirátalan, örök tél. |
|
Járod a világot magadban, |
melegednél régi zugokban, |
angyalokat várnál, karácsonyt, |
karácsonyi Jézuska-jászolt. |
|
Melegednél régi zugokban – |
talpad alá jég nő s beroppan, |
szemeden gyönge jég virágzik, |
sehogyan sem érsz el hazáig. |
|
|
Advent
Ködökkel jő, mint rég s kristály-egű, |
De nem kíséri már arany derű |
|
Ma én szépítem két kislányomért: |
szédítő pompát józanságomért, |
|
Advent van, advent, várandós hetek, |
Érthetetlen, hogy alszom, ébredek, |
|
hogy élek, élek, – érthetetlen és |
És mennél többet firtatná az ész, |
|
Nincs más mentség ma sem, mint hajdanán. |
|
Nincs, bár ma nem a gyermek |
kopár félelméből beszél a száj, |
|
cifráz, kápráztat, rak ködvárakat, – |
felnőtt kapkod, ki tudja: csak szavak |
|
maradtak rá, csak árnyak. |
|
Szégyenkezik: mért hívta létre két |
hordozza körbe dúlt tekintetét |
|
És hálás, hálás véghetetlenül |
|
egy-egy kis percnek is, ha |
a régi, hívó békességgel ül |
|
|
Följegyzés
Így, ekkor, itt, e dombtetői házban, |
magányosan, egy nyárközépi szombat- |
nap délutánján, amikor a ritkán |
megrezzenő lombok a forróságban |
sercegtek szinte, így, ekkor meg itt |
feküdtem én iszonytató idő |
után s iszonytató idő előtt, |
jeltelenül s jelentéktelenül, |
hideg aggyal tudván a semmiségem, |
mégis magam-emésztő szomjusággal, |
hogy a milliárd év- és billió |
ember-szőtte szöveten valami |
nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint |
az idelátszó bérház egy lakója, |
egy ifjú asszony, ki a függönyökkel |
sötétített szobából a parányi |
mélyárnyékos teraszra lépve csöndes |
dallal száján megöntözgette rendre |
virágait a szombat délután |
nyugalmával szívében, s mitse bánva |
múltat, jövőt, forgott a jószagú, |
hűs nedvességben, hagyta az időt |
továbbsuhanni, álmatag közönnyel |
tördelte a hervadt virágokat, |
s egyetlen percet sem gondolt magára. |
|
Threnos
Hosszú, vékony ládába tették, |
Egy év mulva megkérded: „Hol van?” |
„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.” |
„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság |
sírva számol körülötte”. – |
|
gemitus mortis, dolores inferni |
|
Hallom és egyre többet hallom, |
a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai |
a kántor és a pap szájával. |
|
A halott gyönyörű testében, |
|
és nem az alvilág fájdalmai |
egyensúly boldog zümmögése. |
|
minket, mert egyre többet látjuk, |
|
hogy nemrég mozgó testeket |
hosszú, vékony ládába tesznek, |
s rájuk-szórják a földet, |
gemitus mortis, dolores inferni…” |
|
|
M. J. halálára
Meg sem születtek, s meghaltak veled. – |
Ó, színek, formák, vonalak! |
Csonka a világ, csonka, csonka! |
|
Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra |
mennyit rárak a roskadozó! |
|
törvény vet véget az utaknak. |
|
a vonalat, a színt, a formát |
melyből vétettél, melyből vétetett. |
|
S koponyád tündöklő golyója, |
láb- s karcsontjaid szigorú egyenese, |
bordáid gyöngén hajló cirmai, |
|
A világ csonka, csonka! – |
De csonkább volt előtted. |
A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon, |
S a szerkezet éles és tiszta |
|
Egyikünk előbb, másikunk utóbb. |
Semmiségért sír, aki sír, |
el nem száll hangja, és máris követ. |
|
Higgadt voltál s rendíthetetlen, |
|
Tudtad: a szín, a forma, a vonal, |
|
|
Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe
Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm |
vagy a természet. – Történt akárhogyan, |
egyként az engedelmesség gyümölcse volt. |
|
A tested romlatlan törvényei |
vezettek – ó, nem az ész, |
ó, nem a szokott romboló, az ész |
a tested vezetett, szegény! – |
|
Hordunk lappangó kórokat: |
rákot, fekélyt, tuberkulózist, |
S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába, |
mert táplálván magunk, tápláljuk őket, |
menekülvén, velük menekülünk, |
s álom vagy mámor rózsaszín |
fátylat dob csak rájuk, de makacsul |
|
Te életet hordtál magadban, |
törékeny csípőd árkában élet tenyészett: |
S hitted és tudtad a jövőt: |
táplálván magad, őt táplálod, |
|
De nem tudtad ezt a jövőt, |
nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél |
hogy élet fordul szembe életeddel. – |
|
tedd össze két kezed a melleden, |
kulcsold össze az ujjaid, |
ne moccanj, tűrd türelmesen |
hogy az égieknél semmivel sem |
kegyetlenebb férgek édes-szép |
ajkaidon ki- és bejárnak. |
|
ragyogj a hű emlékezők agyában |
cáfolhatatlan példaként, ó |
építhetetlen sors az emberé! |
|
|
|