Magánbeszéd

 

 

 

 

Béke

„Békesség a jóakaratú embereknek!”
– hangzik kétezer éve.
„Háborúság a rosszakaratú embereknek!”
– hangzik mondatlanul.
Sok a jóakaratú ember,
kevés a rosszakaratú,
s a háborúság
mégis a jóakaratú
embert pusztítja, őrli
kétezer éve,
s még több ideje már.
„Békesség a jóakaratú embereknek!”
De a békesség
nem szállongó galamb,
melyet ha hívsz, kezedre száll.
A békesség fénylő jutalom:
összeharapott foggal,
ököllel,
feszülő inakkal,
szájpadláshoz ragadó nyelvvel,
alázattal
kell küzdeni érte,
mint Jákob küzdött volt az Úrral.
Békességet akarsz?
Küzdj hát magad is érte!
Hogy a háborúság
forduljon a gazdái ellen,
forduljon táplálói ellen,
falja föl őket,
eméssze el őket,
s veszett ebként fusson ki a világból,
fusson ki az űrbe örökre!
S végre ne puskacső elé
szoptassa gyermekét az asszony,
ne tömegsírok árkai felé
vezesse gyermekét a férfi.

 

 

 

Utak

 

I

Hordozhatatlan a magány, ha még
magaddal sem lehetsz.
Az út, az út a menedék.
Örül a lélek és a láb:
legyőzi a világ
külön-ítélő kényszerét.
Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
Didereg az ember, a dolgok is vele;
mind fészkelődik, s útrakel.
Csak a másiknál van jó helye,
vagy ha magára talál.
Akkor megáll,
és megborzong bele,
tükörbe lát, szavára szó felel.
 

II

Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.
 

III

Gazdag a vándor, ha nincs is
betevő falatja.
Ballag üres tarisznyával,
az eget harapja.
Bokor alá fekszik éjjel,
s mint az álma, szépen
kivirágoznak az utak
szíve közepében.
Talpra szökken pirkadatkor,
megy-megy, birodalma
véghetetlen, mint a láza
s mint a nyugodalma.

 

 

 

A nyugtalanság dicsérete

Vonatra készülődő hajnali ébredések
szorongó riadalmak gyomorban idegekben
hánykódó éjszakák és rázó hideglelések
egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben
És soha a jövendő birtoklások reménye
mindig a veszni féltett régi utáni bánat
mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye
hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat
Maradni csak maradni Minden lépéskor újra
gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása
s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva
a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása
Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek
s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket
Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet
bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket
Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek
melege beivódott vihar dob idegenbe
nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések
el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme
Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet
bolyong fáradhatatlan az út a pihenése
kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg
ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése
Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes
képét villantja föl majd és végre hazatéved
megleli drága célját égő sebekkel ékes
ezer csalattatástól vérző bátor szivének

 

 

 

Egy élhetetlenhez

Kőre esett, és darabokra porlott:
bánhatja a vesztes a kárát. –
Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt
dideregve kuporgok,
nyújtsátok az égig a földi határát!
Siettem, és szorgalmasan vesződtem:
köd tengere nőtt a nyomomba.
Fölszedném, amit elszór egy szegény,
füst szálldos előttem, –
mennyit törekedtem a gondból a gondba?
Sír, sír a győztes: koldus és esendő,
és kincse a nincs meg a nem-lesz –
álmába bújik, ott kísérti még:
zendüljön a zengő,
lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. –
– Ő sérthetetlen őrzi a magáét,
mosolyog csak a botra, a tőrre:
a rácsapó mellette siklik el,
tűz-láng a szemében az árnyék,
gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre.
Növő magzatként hordja a világot,
jó annak, akit beleenged,
jó, mert a pusztuláson menti át,
vére erébe szivárog,
jó, mert meleg, és igyekezve melenget.
Romló szívében ronthatatlan ékkő,
bordája erős fal a szélben.
Lucsokba mártja bőrét, elrohad,
de belseje: mécs, örökégő –
ott táncol, iramlik a lomha sötétben.

 

 

 

Ó társaim…

Ó társaim igazi társaim
Fölszikráznak s már nincsenek sehol
de ott ahol kezdődöm én
ott csillagoznak ékesen
A kapcsolat mint a növény
csirázik sarjad s odavan
A villanásnak nincsen útja
nem él hát örökkévaló
Tudom mit ér a föld
tudom mit érünk
Ujjaim közt derűsen
pergetem szélbe dolgaim
Elég elég a villanás
elég a jel
Bőrömön belül világ a világ
Ó társaim igazi társaim

 

 

 

Fontos

A kéz szabad íve?
Kenyér a kézben?
Az emberi nyelvet
sose feledjük!

 

 

 

Lefelé

Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában
folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam
rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá
Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag
azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is
hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk
Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben
az emlék is csak álom és az álom is csak álom
s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság
Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek
s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen
s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel
csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak
Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta
de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt
véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet
lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti
Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg
kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat
melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két
szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is
de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót
mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele
embertelenné téve az ember világát
embertelenné téve az ember világát Ó ki nem
bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb
a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé
siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig
az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon
s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire
Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó
kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el
s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren
járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe.

 

 

 

Népdal-variáció

Kalapom szememre vágom,
múlik, hervad ifjuságom,
 
ne is lássam.
Megszakad a szép szó bennem,
alig fordul dalra nyelvem, –
 
hol hibáztam?
– Addsza, pajtás, a vasvesszőt,
hadd verem meg a temetőt,
nyíljon már ki, fogadjon be
 
mindörökre!
= Ó, ne bántsd te ott azokat
a mohosult sírhalmokat,
 
várj sorodra!
Nem nyugvás a sír nyugalma,
az a romlás birodalma.
 
Vége-hossza
nincsen ott a pusztulásnak.
S úgyis elér a gyalázat
majd, ha innét rendre egyszer
 
odafekszel.
= Keress addig nyugtot másban:
ilyen-olyan földi lázban,
 
szerelemben.
Több az élet, mint az ének,
ők a bölcsek, akik élnek,
 
ne feledd el.
Szíved verd meg vasvesszővel,
ne kezdjen a temetővel,
inkább az éneket vessze,
 
azt eressze!

 

 

 

Férfikor

Félelmed, mely eddig kifelé leselgett,
 
már befele fordul:
ordasaid szíved vadonából kelnek. –
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
emlékszik a gyermek
a rideg nagyokra, akik kitagadták;
emlékszik a mérges ótemető-őrre,
 
ki a bokros sírok
között annyi sokszor vette üldözőbe;
emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra,
 
a parancsolt csöndre,
mitől néha szinte megfájdult a szája;
a kevés, az útált ételek ízére,
 
az iskolapadra,
a tanítónéni gyűrűs jobbkezére.
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
a kamasz még tudja,
érzi a szerelem máglyás virradatját;
térdében a vesztő utak remegését,
 
melle kosarában
érzi még a kínok csupa-élü kését.
– Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád:
 
érzi még az ifjú
a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját;
érzi még az ökle tehetetlen vágyát,
 
hogy az égre sújtson,
új keselyűinek összezúzni szárnyát.
Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék
 
mindez, tompuló kép,
múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. –
Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik,
 
úrrá lett a szolga –,
s galamb a szerelem, szívedre telepszik.
Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél,
 
aljasabb vadászok
álnokabbul rejtett hálójába vesztél.
Győztél, árva lélek? A baj és az átok
 
ízeidből nől most,
húsodba ivódtak, őket hordja lábod,
velük kering véred, jaj, rájuk csikordul
 
fogad, forró tested
zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul;
éjszakáid csöndje rémeiktől retten,
 
kibélelték bőröd,
iszony jege villog táruló szemedben. –
S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned
 
múltad árnya-pokla:
kinőhettél abból, most semmi se menthet.

 

 

 

Törvény

Romlandó testekért aggódol:
a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e?
Mentenéd őket – égre-nyúló
karok karói közt botolsz előre.
Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le
forgó kerék arányos mozdulása!
Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán
fénylő emlékek kútforrása, fészke!
Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló
bomlása és a sarjú sarjadása! –
Ó, múlás, ó, múlás: idétlen
hányódás, izzadtság-szagú kesergés!
Ó, drága énekhez vezérlő
formátlan ordítás, nyögő szabódás!
Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség,
a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! –
Topogsz előtte, mint a gyermek,
akit szülői józanság kipróbál,
s a lobbanó máglyák tüzére
ijesztő gonddal fekteted le szíved.

 

 

 

Életből életbe

Meghalt a halál. Csak a szem-
látta a fülhallotta
dolgokat őrli szét
a vastörvényű
változás örök ökle
A lényeg él
él és öltözik egyre
váltja ruháit
tegnap emberi bőrbe
bújt ma ganaj-
túró bogár holnap levélként
ring egy gesztenye-ág-hegyen
Nincs félni miért
Lánc-szem sorsa az emberé:
előtte az élet
utána az élet
és benne az élet
életből jön
s életen át életbe megy ismét

 

 

 

Fontolgató

Semmit sem ér, ha sírsz, ha küzdöl,
ravaszkodó ésszel se győzöl.
S ha érne is? – Rossz vagy vezérnek,
suták-buták okos kezének.
Buzgalmadat sietve lankaszd,
karod, fejed törődve horgaszd,
szemed csavard magadba vissza,
körül se nézz: minden kulissza.
Hallgass, heverj kidőlt fatörzsként,
csak azt figyeld: belül mi történt,
s félig-halál öles magányán
dadogva szólj, akár a sámán.

 

 

 

Történet

Mozdult már-már a nyelvem, nyiladozott a szám:
fényes szavak készültek a fényes levegőbe.
Az életet s világot és bennük magamat
tiszta és oktalan gyerekszáj magyarázta.
Harmincöt év bemocskolt mindent és eltakart,
nem bírtam már a tárgyak okos szemébe nézni.
Mindegyre többet tudtam, de kevesebbet is,
képeket mutogattak, de sohasem a mintát.
S kikelt a zűrzavarból egy nem-idevaló,
ki itt él e világon, ám tollai ragyognak.
Egy reménytelenül-ki-nem-tanítható,
ki tudja azt, amit a tudás elfelejtett.
És sejtjeimen át a gyomrom, hátgerincem
édes bizsergésén át kezdett okítani.
És mozdult már a nyelvem, nyiladozott a szám,
hogy olyat mondjak el, milyet még senki eddig.
S, ó, életet vigyázó, szép, egészséges önzés,
a hasonló-tisztákhoz vezetted könnyü lábát.
Mért küzdjön a sötétség lomha felhői ellen,
ha viszont-sugarakban szikrázhat egyre-másra?
Ím, állig gombolózott a világ és az élet,
ím, újra nem néznek rám közvetlenül a dolgok.
Ím, okos vagyok ismét, s itt állok tétovázva,
nincs semmiről szavam már, semmit, semmit sem értek.

 

 

 

Reggel

 

I

Ablakon át,
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át
nyilazza a nap sugarát.
Mint homok-tömb, szétesik,
porrá hull az éjszaka.
Sietnek az árnyak erre meg arra,
csöppnyi zugokba huzódnak,
félénken begubóznak. –
Lám, a kép kilép a falból:
„Ej, a kölyke, hogy nem unja,
most is anyját nyúzza még!”
Lám, a lámpa drótja is,
mint a kígyó, úgy lapul.
És akarja, nem akarja,
fénylik az asztal,
nagy, barna tükör,
lapján a mennyezet
ábrái mosódva ragyognak.
És a négy fal újra áll,
újra hallgat és szelid. –
Téged is kiönt a fény,
hagyd magad:
jobb, ha az élő
élők közt keres helyet,
jobb, ha az élő
élők közt koptatja-fogyasztja
sorsát és a ruháját.
Mozgókkal mozogni: jó,
romlókkal romolni: jó,
se mozogni, se romlani nem jó
makacs állandóság
tárgyai közt.
De holtan
vagy félig-holtan,
álom gödrébe botoltan
jó – mint társsal a társ –
együtt-heverészni velük,
s nehezen szabadulni
örök közönyük
csillám-szövevényeiből.
 

II

Mondjuk, hogy állat volt az éj,
s gyomrában a föld
véletlenül lenyelt golyó.
No jó:
most kiokádta – tehát
kezdődik a nap.
Kezdődik a nap:
hirdesse ezer
rikkancs, szónok,
kisbíró, kikiáltó.
Kezdődik a nap:
indul ezer kesztyűs betörő,
áhítatos gyilkos, szent méregkeverő,
indul előkelő
útjára.
S veled?
mi történik veled?
Komor vagy, csüggeteg.
Nézel merengve, bánat-dúlva,
nézel egy pontra, nézed… nézed…,
amint a paplanod alól,
törött-gyűrt bordái alól
illetlenül kibújik
meztelen lábad-ujja.
Búsulsz, merengsz, mivel
nemrég, pár percnyivel
előbb, az álom tájain,
tetőin és lapályain
újdonatúj
csizmában tekeregtél.
Vagyis: nincs jól sem ez, sem az,
s úgy látszik – mindent összevetve –
hogy a kinti s benti világon,
seben, fekélyen, genny-folyáson,
csúfságon és szomoruságon
a méla hold egyedül
szépség-tapasz.
 

III

Ugye tetszik a szék vagy az ágy
vagy a padló sorsa?
Tetszik a játszi fölény, ahogyan
magukra-terítik az éjt s a napot?
Nem mosolyognak,
nem riadoznak,
hagyják:
cserélje csak őket a fény s a homály.
Mint a tenger-parti föveny
hagyja:
borzolja, simítsa az ár s az apály.
Te meg
figyelsz, puhatolgatsz vissza, előre,
sosem tudod, mi a jó.
Gyáván reszket a szád:
jajgass vagy örülj?
A kelőn jajgass vagy a nyugvón?
a lángnak örülj vagy a szénnek?
Sosem tudod, mi a jó:
erre fogózzál, arra fogózzál,
állj meg, fuss tova, hátra lopózzál?
Ó, több nálad a szék meg az ágy
meg a padló…
 

IV

Fölkelsz? Maradj csak: trón az ágy,
trón, diadalkocsi fészke.
S úgyis, úgyis visszatérsz belé
menthetetlenül.
Visszatérsz, ha nem emberi
sürgés közt bukol orra.
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy:
hanyatt feküdni
kényesen, terülő nyugalommal,
mint a sírban,
úgy feküdni hanyatt,
s szem-héjad homorú
függönykéi mögött
nem nyüzsgő kukacok gomolyát
táplálni, de könnyű
álmok szőtteseit
lengetni meredten,
vagy még ezt sem –, a selymes
semmit dajkálgatni serényen.
Fölkelsz? Maradj csak: jobb az ágy,
jobb föl sem emelni fejed,
nyugtatni a vánkos
gyönge vásznán,
nyugtatni a reggel
rózsaszinű, dobogó kebelén,
s nézni az ablakon át,
vadszőlő-koszorús ablak-négyszögön át
idefénylő nyárfa
kigyúlt sudarát.

 

 

 

Üres nyár

A nyári nap, pedig perzselni volna dolga,
csak fátylasan dereng felhő-tüllök mögül.
Vissza s előre nézel: a kontúrok megoldva,
vízalatti világ tájképe fog körül.
Tudod-e, tudtad-e valaha, hogy mi ez?
A gyermek férfi lett, nemzett, gyászolt, amint kell,
simult rendhez, szokáshoz, mindenhez és mindenkihez,
kiváncsiságai gyomrát tömködte hittel.
Örökségként először, később akarva váltig;
ma tán önvédelemből: látott, tanult sokat.
A részek gazda nélkül: a szív, a szív hiányzik,
s hogy rázza föl keményen egy mentő indulat:
engedje győzelemmel málló sorsához érni
a tiszta öklöket meg cirógatásokat.

 

 

 

Interieur

Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat,
domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat.
Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog:
nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok.
Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják,
de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját.
Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek,
le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet.
Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak?
hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak.
Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén,
nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén.
Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim,
zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín.
Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab,
egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak.
Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs
rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind.
Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény,
légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény).
S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt,
a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át
bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny,
mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán.

 

 

 

Október

A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék,
ha csak ágaik labirintusába.
Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld;
ámuljon rajta szemed;
kanyarogja végig a sok fura ágat,
hasadt, legyezős levelet.
Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt:
segítenek az erőtlen ősznek
eltörögetni a bogáncsok és paréjok
derekát, amelyek még az üres telken levegőznek.
Nem látom én ezt, én heverőn heverek,
heverőn heverek hanyatt; –
piros tűit a függöny rácsán
beszúrja az alkonyi nap.
Az alkonyi nap, mely lankadatlan
tér vissza huszonnégy-órás
mindennapi kerülője végén,
mert fogja a rend, e szoros-laza póráz.
Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. –
A szabadság bujtó láza után
én is, te is, valamennyiünk
érzi, mi az egyetlen tudomány.
Az egyetlen tudomány a világon:
tudni, hogy keskeny az út,
kicsiny a kapu, s aki meg se moccan,
az a legmesszebbre jut.
Akinek a keskeny út se kell már,
és a kicsiny kapu se kell,
csak hanyattfekszik heverőjén,
olykor kérdez, de sohase felel. –
A filodendronok és a datolyapálmák
bejöttek, bejöttek a szobába.
– Érzelmes emlék készülődik,
sietve vágj a szavába.
Vágj a szavába sietve,
elnémuljon, mint a letorkolt
gyermek, ki oly szépen beszél,
hogy gyönge szivedbe markol.

 

 

 

Miféle kézbe

Miféle kézbe miféle kezekbe
miféle rendbe
jutott a csillagnéző jutott a tiszta
szelidek és tiszta vadak barátja?
Mellébe kést ütöttek
lassan folyik a vére
elfolyik benne hite álma kedve
Dehát elég
elég ha báb marad
elég ha csak dróton rángatható?
Elültek a szelek a csipős
hajnalok megfülledtek a gazdag
éjek kifosztva konganak
Száll a por száll a száll a
por…

 

 

 

Nehéz álomból

Üres szobáiban a már-már
hajnallá lenni készülő
éj kakasok riadt
hangján búcsúzkodik.
A sírós álom
álombeli jajai fülembe
csuklanak még s a szám
pendített pengeként remeg
Párnám puhán dajkálja zúgó
fejem puhán takarja megtörődött
testem a paplan de kemény
szögleteken vergődik édes
halottait az álom
tájaira is hasztalan idéző
szívem amelynek
meg kéne végre érnie a létre
Vagy venné ágyamat
hátára a visszahúzódó
sötétség s vinne magával
örök-homályú
örök-álmú tengerére

 

 

 

Csörög a fagyos föld

Csörög a fagyos föld, hideg van,
hópihe fészkel a hajadban,
gyűlnek a varjak az egekben,
gyűlnek a gondok a szivedben.
Hópihe fészkel a hajadban,
járod a világot magadban,
ó, mitől annyira remegtél,
itt a csirátalan, örök tél.
Járod a világot magadban,
melegednél régi zugokban,
angyalokat várnál, karácsonyt,
karácsonyi Jézuska-jászolt.
Melegednél régi zugokban –
talpad alá jég nő s beroppan,
szemeden gyönge jég virágzik,
sehogyan sem érsz el hazáig.

 

 

 

Advent

Ködökkel jő, mint rég s kristály-egű,
 
szikrázó éjszakákkal.
De nem kíséri már arany derű
 
szagos fenyőfa-ággal.
Ma én szépítem két kislányomért:
 
adok rá tenger éket,
szédítő pompát józanságomért,
 
a prózámért meséket.
Advent van, advent, várandós hetek,
 
és én semmit se várok.
Érthetetlen, hogy alszom, ébredek,
 
hogy erre-arra járok,
hogy élek, élek, – érthetetlen és
 
megmagyarázhatatlan.
És mennél többet firtatná az ész,
 
annál fájdalmasabban.
Nincs más mentség ma sem, mint hajdanán.
 
Nincs, bár ma nem a gyermek
kopár félelméből beszél a száj,
 
ha gyermekül keverget,
cifráz, kápráztat, rak ködvárakat, –
 
itt egy életbe-fáradt
felnőtt kapkod, ki tudja: csak szavak
 
maradtak rá, csak árnyak.
Szégyenkezik: mért hívta létre két
 
kisgyermekét, s riadtan
hordozza körbe dúlt tekintetét
 
a kongó alkonyatban.
És hálás, hálás véghetetlenül
 
egy-egy kis percnek is, ha
a régi, hívó békességgel ül
 
hajszolt szivére vissza.

 

 

 

Följegyzés

Így, ekkor, itt, e dombtetői házban,
magányosan, egy nyárközépi szombat-
nap délutánján, amikor a ritkán
megrezzenő lombok a forróságban
sercegtek szinte, így, ekkor meg itt
feküdtem én iszonytató idő
után s iszonytató idő előtt,
jeltelenül s jelentéktelenül,
hideg aggyal tudván a semmiségem,
mégis magam-emésztő szomjusággal,
hogy a milliárd év- és billió
ember-szőtte szöveten valami
nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint
az idelátszó bérház egy lakója,
egy ifjú asszony, ki a függönyökkel
sötétített szobából a parányi
mélyárnyékos teraszra lépve csöndes
dallal száján megöntözgette rendre
virágait a szombat délután
nyugalmával szívében, s mitse bánva
múltat, jövőt, forgott a jószagú,
hűs nedvességben, hagyta az időt
továbbsuhanni, álmatag közönnyel
tördelte a hervadt virágokat,
s egyetlen percet sem gondolt magára.

 

 

 

Threnos

Hosszú, vékony ládába tették,
és rászórták a földet.
Egy év mulva megkérded: „Hol van?”
„Nincs: kukacok és férgek szerterágták.”
Most kérded: „Hol van?”
„Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság
sírva számol körülötte”. –
„Circumdederunt me
gemitus mortis, dolores inferni
circumdederunt me…”
Hallom és egyre többet hallom,
a halott mondja:
„Körülvettek
a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai
körülvettek…”
a halott mondja
a kántor és a pap szájával.
A halott mondja.
– Nem mondja a halott!
A halott gyönyörű testében,
szeme tükrén,
orrában,
nyelvén,
füle labirintjaiban,
végig a bőrén
megállt az áramlás,
a szín, a forma,
az illat,
íz,
hang,
tapintás,
megállt,
ahogyan soha még,
összefonódott,
ahogyan soha még.
Nem a halál sóhajtásai
és nem az alvilág fájdalmai
vették körül,
hanem e háboríthatatlan
egyensúly boldog zümmögése.
A halál sóhajtásai,
az alvilág fájdalmai
minket vesznek körül,
minket, mert egyre többet látjuk,
hogy nemrég mozgó testeket
hosszú, vékony ládába tesznek,
s rájuk-szórják a földet,
és egyre többet halljuk:
„Circumdederunt me
gemitus mortis, dolores inferni…”

 

 

 

M. J. halálára

Meg sem születtek, s meghaltak veled. –
Ó, színek, formák, vonalak!
Csonka a világ, csonka, csonka!
Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra
s ezek szép együttesére
mennyit rárak a roskadozó!
Most hova rakja majd?
Elég, amit csináltál?
Bizonyára elég:
törvény vet véget az utaknak.
Elég, amit csináltál?
Nem elég bizonyára:
sosem elég a szépség.
Mindegy:
a vonalat, a színt, a formát
visszaveszi a por,
melyből vétettél, melyből vétetett.
S koponyád tündöklő golyója,
láb- s karcsontjaid szigorú egyenese,
bordáid gyöngén hajló cirmai,
kezed csillagai
lesznek utolsó műved.
A világ csonka, csonka! –
De csonkább volt előtted.
A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon,
hiányzott eddig.
S a szerkezet éles és tiszta
remegése hálás neked. –
Egyikünk előbb, másikunk utóbb.
Semmiségért sír, aki sír,
aki sirat:
el nem száll hangja, és máris követ.
Higgadt voltál s rendíthetetlen,
akár a képeid.
A fájdalom meg a halál
aluljáróin hűvös
országod serege kísért.
Tudtad: a szín, a forma, a vonal,
s a szerkezet,
tehát a lényeg,
a te lényeged is
megmarad múlhatatlanul.

 

 

 

Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe

Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm
vagy a természet. – Történt akárhogyan,
egyként az engedelmesség gyümölcse volt.
A tested romlatlan törvényei
vezettek – ó, nem az ész,
ó, nem a szokott romboló, az ész
vagy a megzavart ész,
a tested vezetett, szegény! –
Hordunk lappangó kórokat:
rákot, fekélyt, tuberkulózist,
más valamit, és egyszer
szembetalálkozunk velük.
S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába,
mert táplálván magunk, tápláljuk őket,
menekülvén, velük menekülünk,
s álom vagy mámor rózsaszín
fátylat dob csak rájuk, de makacsul
erősödnek tovább.
Te életet hordtál magadban,
törékeny csípőd árkában élet tenyészett:
élet életed mellett.
S hitted és tudtad a jövőt:
táplálván magad, őt táplálod,
járván, veled megy,
s felhő hiába födi el:
erősödik tovább.
De nem tudtad ezt a jövőt,
nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél
ravaszabb kórt cipelsz,
hogy élet fordul szembe életeddel. –
Aludj nyugodtan,
tedd össze két kezed a melleden,
kulcsold össze az ujjaid,
ne moccanj, tűrd türelmesen
hogy az égieknél semmivel sem
kegyetlenebb férgek édes-szép
ajkaidon ki- és bejárnak.
Aludj nyugodtan,
ragyogj a hű emlékezők agyában
cáfolhatatlan példaként, ó
ragyogj – iszonyú példa:
építhetetlen sors az emberé!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]