Perugia

Este érkeztünk. Fújt a szél. A Palazzo Communale griffje és oroszlánja kemény-feketén rajzolódott a mély-kék-szürke égre, (az ilyent szokták „vésztjósló”-nak nevezni). Szállást kerestünk, egy olasz fiatalember készséggel vezérelt árkádok sorain, le-föl hajló sikátorokban a föllengző nevű, csöpp „Hotel Europá”-ba. Útközben az assisi Santa Maria degli Angeli Mária-szobrának csodájáról mesélt megilletődve. Másnap a város. Újra ugyanaz: árkádok, föl-le hajló, zeg-zugos utcácskák, sőt két dombtető között szabályos kuglipálya-út feszült. Etruszk kapu, Dóm, Fontana Maggiore: játék, játék, óriások játéka. Az emberek arcát figyeltem: nem árulják-e el véletlenül, hogy cinkos összeesküvés történik itt az idegenek ellen: felnőttnek mutatják maguk, pedig csak játszó gyermekek. Az emberek arcát figyeltem: komolyak voltak, nagyon komolyak, mint az igazi gyermekek, ha játszanak.