Vers Rómából

Már este van itt is, mint túl a hegyen. A szőke folyóra, a halk Teverére s az égre kiültek a csillagok. Égve úszik a lágy domb fölfele, úszik mint sima bárka. Magamba nyelem szavaim, jöttment idegen: csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik mellemre, borul le velem. Vért-nélküli harcos, indultam el én: pajzsot csak a föld s a szegénység tartott elibém, a mogorva szegénység, de hasztalanul, rámtört szigorú dárdás seregével a fény: mentségem a könny, egyetlen erény megadni magam, nincs más koszorú, csak a sáros alázat a büszke fején. Otthon suta házak tört vándora voltam, hunyt szem mutogatta a távolokat, itt meg se kivánva körém rakogat mindent pár tétova lépés: márvány-darabok heverésznek a porban, tündöklenek így is, már félig omoltan, zengő paloták sűrűje közé vész a botladozó, s alig ér utat onnan. – Már este van itt is, mint túl a hegyen. A szőke folyó másik vizet ébreszt, más dombot emel föl az ég pereméhez, más dombot, amelyre ha visszatekintek, fáj, fáj a szivem, megríkat a lankadozó türelem, míg várja javulni a rendet, hogy lelje övéit a régi helyen. – Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett, mért itt sajog épp az örökre tűnt arcok bánatos ikre, mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult szók mérge, síri lehellet mért itt fázatja a lelket, itt, a virágba-borult kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget? Hullt társak üres nyomait maradó társ födte be, hűlt melegek ágyát drága meleg, – ám most ő se segít: messze van, és nem idézheti szó, nem idézheti várakozó vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait szerte a rétekről, szerte a hantok alól. – Már este van itt is, mint túl a hegyen. De boldog erővel villámlik a város, és ablakomon, mely a nyurga platánsor ormát szövi fénybe, csodára lesek ki, csodára, mely összeterel minden szépségre-futót, amilyen a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi, hogy vízre van írva neve. Majd elmegyek innét, s viszek valamit, viszem, mit a földi szegények mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek tenger morzsa-szemét, de félve vigyázok, amíg meglephet a gazda: hüvös szavait borzongva lesem: tudom szerepét, – harminc év sokra tanít. Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, de bőröm alatt viszlek haza, Róma, halk szőke folyód s a szelidke folyóra hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát, és ha a lélek perzsel, vagy ha világi itélet csap rám, öbleiden lelek újra hazát, ó, Róma, szilárd anya-fészek.