A „Jó Halál”-templom kriptájában

A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva hevernek a kopasz falak gödreiben, vagy csüggnek a zord mennyezetről. Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek, hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat szeretne, s biztos sorsok horgaihoz kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat nálatok? – Kagylóban a tenger, öbleitekben, árkaitokban a már salaktalan élet zúg édes nyugalommal, az élet, mely dallá finomodva immáron örök. „Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”, ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon, csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc annak nyakán, ki engedelmesen indult vissza a névtelenek seregébe. Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”, egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.” Riasztó üzenet a rossz-fülűnek, de a hallónak csöndes öröm, mert mormolhatja magában, ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki, mormolhatja magában, szirmos sugarat gyűjthet vele mély szeme tükrén.