Éjfél után

Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. –

Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal,

s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám,

pár órája meleg volt benned, öröm karikázott,

túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod,

tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben,

még a halál is ijedten leskeli lépteid.

Éjfél

múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen

csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik

két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen

csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá

egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből.

Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom,

nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével

táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. –

Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá

országod, mikor épp szükséged volna kövére.

Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve

indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb

csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed.

Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél,

jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal

meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök

horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket,

lassú mozgással keverednek elő a homályból,

ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már,

késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. –

Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki,

fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre

paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj

egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember

nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is

talpának, ha a fajtájától félre-csatangol.