Idegenben

Hullámló szürkék hátán égő parányi virág. Győz az idő: suta látvány nézni a távolodó karikát. Erdők, rétek kincstáraiból csak ennyi maradt. Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt, s darabokra szakadt. Szára üvegként zengett, zengette a lélek alól kisüvöltő szél s a lehellet a test barlangjaiból. A magasba hajolt, s darabokra szakadt, hullámló szürkék hátán roncsát tüzesíti a nap, roncsára vigyáz a szivárvány. Roncsára telepszik a fáradt szem, ha a rettenetes szépségek elől – rémült kölyök-állat – vackok fele les. Erdők, rétek kincstáraiból csak ennyi maradt, de erőtlen lángjaitól izzik most a piros virradat. De erőtlen szirmai közt rejtőzik a föld meg az ég; – kagyló csonthéjai közt, vasvértjei közt a vitéz.