Olasz hangulatok

 

 

 

 

Idegenben

Hullámló szürkék hátán
égő parányi virág.
Győz az idő: suta látvány
nézni a távolodó karikát.
Erdők, rétek kincstáraiból
csak ennyi maradt.
Hogyan is volt? Ím, a magasba hajolt,
s darabokra szakadt.
Szára üvegként zengett,
zengette a lélek alól
kisüvöltő szél s a lehellet
a test barlangjaiból.
A magasba hajolt, s darabokra szakadt,
hullámló szürkék hátán
roncsát tüzesíti a nap,
roncsára vigyáz a szivárvány.
Roncsára telepszik a fáradt
szem, ha a rettenetes
szépségek elől – rémült kölyök-állat –
vackok fele les.
Erdők, rétek kincstáraiból
csak ennyi maradt,
de erőtlen lángjaitól
izzik most a piros virradat.
De erőtlen szirmai közt
rejtőzik a föld meg az ég;
– kagyló csonthéjai közt,
vasvértjei közt a vitéz.

 

 

 

Változás

Mint vak, ki idegen utcába téved,
s ijedten érzi, hogy a megszokott jelek
nem őrzik botja végén az ismerős vidéket,
s megáll, elönti szívét váratlan rettenet:
így jártam én is. – A gonosz magányban
mely otthon nélküled nagynéha rámszakadt,
a tárgyak rendületlen sűrűjén megtaláltam
hozzád a drága ösvényt, – szívem mélyén szaladt.
Másarcú emberek, házak, völgyek, hegyek
közé jutottam, s lassan, észrevétlen
új ország nőtt belém a hanyatló régire.
S ha indulnék feléd, riadtan ébredek
magamra: hol vagyok, milyen vidéken?
Csak hallgatok szivembe, s nincs semmi jóhire.

 

 

 

Agrigento

Közelebb itt se vagy az éghez,
közelebb itt se vagy a földhöz,
magányod itt se lett nagyobb,
de elviselhetőbb se.
Rettegsz, hogy semmit el ne tévessz,
komor hévvel gyűjtöd a szépet.
Akár egy unott hivatalt,
végzed naponta dolgod.
– Ó, ékes vázák tiszta rajza,
fegyelmezed-e kusza lázát,
ó, oszlopok sudár sora,
adsz-e elébe példát?
Kinek a szíve s agya lángol,
orvosságot lel-e bajára?
Ébren sem tud maradni, és
az álom is kerűli.
Állat-vackok meleg zugára
rakott bendőtől nyúlt tagokra,
mély, létentúli horkolás
boldog neszére gondol.
A hús, a hús bölcs életére,
a rendületlen földi útra
s a lelkesen végigcsinált,
illendő pusztulásra.

 

 

 

Capitolium

Kék parazsával az alkonyi ég
sátrat von a százalakú
tornyokra, tetőkre. –
S jön, jön a császár.
Jobbja leinti a zajgást,
érc-lova büszke patái
szikrát vágnak a kristály-
pengésű levegőben.
Előtte kavargó rémület ugrál,
előtte nyugalmas áradat omlik,
jön, jön, a császár,
rajtam is átlép.
Kétoldalt ragyogó
két ifjú zabolázza heves
paripáit.
paripáit. Hej, ragyogó
ifjak, daliás
Dioszkuroszok és ó, bölcs
császár, álljatok őrt,
álljatok őrt mellettem!
Hajamba akadnak az izzó
felhők lombjai, meggyújt,
meggyújt, csontomig éget
kék parazsával az ég.

 

 

 

Élsz-e még bennem?

Élsz-e még bennem, vagy csak a szokás
tapintja olykor nyomaid?
Ha kitessékel a hideg tudás,
lovagként küzdök érdekeidért,
de nem vattázod testem zugait,
és langyosak közt nem vagyok tiéd.
Itt szolgád, házad légiónyi van,
mégsem talállak, Istenem!
A tündöklések forgásaiban
folyton-keményebb kővé változom:
ó, Róma sem hoz vissza már nekem!
Élsz-e még bennem, vagy csak álmodom?

 

 

 

Római vázlatok

 

Alvó Ariadné

Alszik, bal könyökére dől;
jobbját billent fejére hajtja.
Keresztbe zárja lábait,
gazdag redők hulláma rajta.
Kétezer éve alszik így.
A szépség könnyet gyűjt szemembe. –
Thészeusz elment hűtlenül,
nem tudja még, – boldog szerelme.
 

Krisztusnak Rómából

Földre kéne szállnod néhány évre újra:
sok a palotád itt, seholse talállak.
 

Hazavágyó

Forog bennem, csak lassan-lassan ül le
a fölkavart lélek. Későre jár.
Már otthon is meleg kéményeinkre
tapadt az éj. E csontig-más határ
hasonlatokkal hízeleg:
a lombok közt fürtös csillag-sorával
gubbaszt a hullámos Mecsek.

 

 

 

Éjfél után

Jó, ha az ember aludni megy és nem látja az éjjelt. –
Bóbiskolsz a papír mellett, birkózol a szókkal,
s egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod. Lám,
pár órája meleg volt benned, öröm karikázott,
túl a szobád falain szemek erdeje óvta magányod,
tudtad; akármi baj ér, seregek vasa villog ügyedben,
még a halál is ijedten leskeli lépteid.
még a halál is ijedten leskeli lépteid. Éjfél
múlt. Hova lettek a társak, az őrök, a kardok? Idétlen
csönd kúszott ki a tárgyakból, s ül a székeden, omlik
két válladra, fejedre, akasztja a tollad, idétlen
csönd nyúlt végig a városon, olykor tépi cafattá
egy-egy kései villamos, – ennyi maradt seregedből.
Hol van a többi? Ködös tavain viszi őket az álom,
nem vagy semmi nekik, még annak sem, ki tejével
táplált s annak sem, ki a vérét adja, ha kéred. –
Ó, mit is ér a hazugság? Akkor vékonyul árnnyá
országod, mikor épp szükséged volna kövére.
Négy emelet mélységben alattad az utca, remegve
indázzák be a gyönge platánfák rácsai, messzebb
csillan a szőke folyó, ők most a barátaid, érzed.
Jól tennéd, ha nyugodt lépéssel a semmibe lépnél,
jól tennéd, ha elémennél annak, mi bizonnyal
meglep majd s tán épp ilyen órán s úgy, hogy az őrök
horkolnak, s ha erőszakkal fölkeltik is őket,
lassú mozgással keverednek elő a homályból,
ólmos mozgással, hogy végre mikor sikerül már,
késő: melleden áll, szíved faldossa a gyilkos. –
Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki,
fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre
paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj
egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember
nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is
talpának, ha a fajtájától félre-csatangol.

 

 

 

A „Jó Halál”-templom kriptájában

A száguldó romlás megállt itt, lassú lépésre
váltotta futását e sok-sok csöppnyi sárga és fehér
határkőnél, melyek szétszórva s rendberakva
hevernek a kopasz falak gödreiben,
vagy csüggnek a zord mennyezetről.
Ó, embernél, állatnál és növénynél százszorta többek,
hegy-ormok, szikla-tömbök testvérei! Ki társat
szeretne, s biztos sorsok horgaihoz
kapcsolni sorsát, találhat-e jobbat
nálatok? – Kagylóban a tenger,
öbleitekben, árkaitokban a már
salaktalan élet zúg édes nyugalommal,
az élet, mely dallá finomodva
immáron örök.
„Frate Francesco † 1840”, „Frate Anselmo † 1832”,
ennyi áll csak a fénylő homlokcsontokon,
csak ennyi, de elég, talán sok is: kalimpáló kolonc
annak nyakán, ki engedelmesen
indult vissza a névtelenek seregébe.
Csontváz: „Én is olyan voltam, mint most te vagy”,
egy másik: „Te is olyan leszel, mint én vagyok most.”
Riasztó üzenet a rossz-fülűnek,
de a hallónak csöndes öröm,
mert mormolhatja magában,
ha a pillanatot szolgáló test dühe-kedve
hegyről völgybe taszítja, völgyből hegyre löki,
mormolhatja magában,
szirmos sugarat gyűjthet vele
mély szeme tükrén.

 

 

 

Vers Rómából

Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyóra, a halk Teverére
s az égre kiültek a csillagok. Égve
úszik a lágy domb fölfele, úszik
mint sima bárka. Magamba nyelem
szavaim, jöttment idegen:
csak az egy-nyelvű csönd és a magány tekerőzik
mellemre, borul le velem.
Vért-nélküli harcos, indultam el én:
pajzsot csak a föld s a szegénység
tartott elibém, a mogorva szegénység,
de hasztalanul, rámtört szigorú
dárdás seregével a fény:
mentségem a könny, egyetlen erény
megadni magam, nincs más koszorú,
csak a sáros alázat a büszke fején.
Otthon suta házak tört vándora voltam,
hunyt szem mutogatta a távolokat,
itt meg se kivánva körém rakogat
mindent pár tétova lépés:
márvány-darabok heverésznek a porban,
tündöklenek így is, már félig omoltan,
zengő paloták sűrűje közé vész
a botladozó, s alig ér utat onnan. –
Már este van itt is, mint túl a hegyen.
A szőke folyó másik vizet ébreszt,
más dombot emel föl az ég pereméhez,
más dombot, amelyre ha visszatekintek,
fáj, fáj a szivem,
megríkat a lankadozó türelem,
míg várja javulni a rendet,
hogy lelje övéit a régi helyen. –
Ó, szélre-vetett domb a Duna mellett,
mért itt sajog épp az örökre
tűnt arcok bánatos ikre,
mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult
szók mérge, síri lehellet
mért itt fázatja a lelket,
itt, a virágba-borult
kert közepén, hol a nap kévés lángja emelget?
Hullt társak üres nyomait maradó
társ födte be, hűlt melegek
ágyát drága meleg, –
ám most ő se segít:
messze van, és nem idézheti szó,
nem idézheti várakozó
vágy, szomorú pásztor hívja sötét juhait
szerte a rétekről, szerte a hantok alól. –
Már este van itt is, mint túl a hegyen.
De boldog erővel villámlik a város,
és ablakomon, mely a nyurga platánsor
ormát szövi fénybe, csodára lesek ki,
csodára, mely összeterel
minden szépségre-futót, amilyen
a Szivek Szive volt, s ki azóta kesergi,
hogy vízre van írva neve.
Majd elmegyek innét, s viszek valamit,
viszem, mit a földi szegények
mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek
tenger morzsa-szemét,
de félve vigyázok, amíg
meglephet a gazda: hüvös szavait
borzongva lesem: tudom szerepét,
– harminc év sokra tanít.
Majd elmegyek innét, ismét hazatérek,
de bőröm alatt viszlek haza, Róma,
halk szőke folyód s a szelidke folyóra
hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát,
és ha a lélek
perzsel, vagy ha világi itélet
csap rám, öbleiden lelek újra hazát,
ó, Róma, szilárd anya-fészek.

 

 

 

Ó, Róma

Ez is tojáshéj, ez is, e sok szépség,
ez ölnyi széles őr-falak,
e kupolák, bizony, ők is tojáshéj.
Ha verset írsz, tojáshéj lesz az is
és a sorok és a betűk is az.
Ó, Róma, Róma, hát te sem segítsz!

 

 

 

Pietà

(Michelangelo szobra a firenzei Akadémián)
Egész lett a hiánnyal. E kócos
ziláltság a végső rend
záróköve, e világraszóló
sötétség az utolsó, föl nem gyulladt
láng ragyogása. –
Bebújt a tündöklő tagokba is,
sírhat a testet-adó.
A has, az ágyék, combtő tája,
a zátonyos medence kiszögellő
partszélei közt
elcsöndesült hullám-mező:
maga a pusztulás. –
Sírhat a testet-adó,
az alázat lánya
lázonghat keserű szerepében:
meggyengült öle csak ravatal.
Sírhat a másik asszony is,
vétkei összehajló, tüskés ágai közt
verdeshet rab szive szárnya,
a Bocsánat Urának
nincs szava többé:
a száj helyett a bőr nyílt szóra,
és szó helyett
az öt sebből fekete vér szivárog. –
De e kócos
ziláltság a végső rend záróköve,
e roncs hús
emésztő csapda:
foglyul ejtette a halált,
soha el nem ereszti.

 

 

 

Perugia

Este érkeztünk. Fújt a szél.
A Palazzo Communale griffje és oroszlánja
kemény-feketén rajzolódott
a mély-kék-szürke égre, (az ilyent
szokták „vésztjósló”-nak nevezni).
Szállást kerestünk, egy olasz
fiatalember készséggel vezérelt
árkádok sorain, le-föl
hajló sikátorokban
a föllengző nevű, csöpp „Hotel Europá”-ba.
Útközben az assisi Santa Maria
degli Angeli Mária-szobrának
csodájáról mesélt megilletődve.
Másnap a város. Újra ugyanaz:
árkádok, föl-le hajló, zeg-zugos
utcácskák, sőt két dombtető között
szabályos kuglipálya-út feszült.
Etruszk kapu, Dóm, Fontana Maggiore:
játék, játék, óriások játéka.
Az emberek arcát figyeltem:
nem árulják-e el véletlenül,
hogy cinkos összeesküvés
történik itt az idegenek ellen:
felnőttnek mutatják maguk,
pedig csak játszó gyermekek.
Az emberek arcát figyeltem:
komolyak voltak, nagyon komolyak,
mint az igazi gyermekek,
ha játszanak.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]