Ébredés

I A gyermek sír, ha ébred. A világ sír, mert az éj magárahagyta. Mint kinek megzavarják örömét, kedves játékát elveszik kezéből. A szürkeség órája ez: a senki- földje éjszaka és nappal között. A senki-földje nyúlik bennem is, fölvert a gond, nem tagjaim nyugalma. Fölvert a gond. Szobám elé ülök: csöpp szürkeség a tenger szürkeségben. Fakó-vörös, ijesztő-nagy kerék a láthatár szélén a fölkelő nap. Levél se moccan, fű se ing, az ég üres, merev, halott, madártalan. Fejem lehajtom: mért növeljem én is a meglepett szemérmes szégyenét.   II Élő s nem élő változik egyre. Ki horgadó fejét fölveti újra, nem látja többé azt, amit szemében elvitt magával: a fakó-vörös napot nem látja többé. Helyette a hamvas dombsor hulláma fölött izzón aranyló gömböt, mely a fák és háztetők hegyét megaranyozza, s a mozdulatlan füvek és levelek helyén vibráló, boldog remegést, az égi ürességben csattogó galambraj önfeledt keringését, foszló felhők futását. Ajtója előtt meg a lámpabúrán még előbb fejjel lefelé aludt legyek zengő kör-lebegését. Élő s nem élő változik egyre. Akit ágyából gondja ugratott ki, s ültetett a kárhozók közé, csüggedt fejét a napsugárba tartja, könnyet morzsol ki szeméből, hogy mint a levél, fű, légy és galamb ő is él, és új napra virradt.