Dunaszekcső-sziget

A jégzajlástól megdőlt szilvafa hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti, gyöngén fodros a víz. „Idill” – mondaná, aki hallja, de nem idill, mert a szelid hangon döngő szunyogok véremből egyre-másra gömbölyítik apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat, s vadul hadakozom. Szemközt, a másik parton, mint hibásan húzott egyenes, hosszú, enyhe domb, meredekre levágott oldalán sárga homokfoltok és összevissza bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák. A Duna még a part alatt se loccsan: lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson. Túlsó felén, ahol a domb nézi magát benne, mint lankadatlan, kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél, innen: szikrázó szín-ezüst. Kicsiny hajócska hozza és viszi a széles és korlátos komp-uszályt, mely barna lovak, foltos ökrök, magosra fölrakott szalmás-szekerek sárgán lobogó képét úsztatja végig a vizen. Dohog a motor, néha nekidől mint mérgesített eb. Tücsök zenél, itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat, túlról és innen szorgos sulykolófák zöngétlen csattogása versenyez, s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. – Hány éve látom, hallom ezt már! Gyakran fordult a tájék körülöttem, s az emberek: szeretteim és nem szeretteim más-más glédába álltak, de ez mindig így jött velem a Mecsek alá, a Tiberis mellé s távol Sziciliába egyaránt. Mellettem olvas feleségem, olvas, nem tudja, mivel bajmolódom: neki csak néhány-éves emlék, ami nékem majdnem az élet. Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok múltunkat egybeszerkeszteni, hogy ne csak, mint összehajló fák, melyeknek a törzsük idegen, ne csak jelenünket s jövőnket éljük együtt, de megérti-e, megértheti-e, akárki is, mit mond nekem a sulykolófák egyhangú zenéje, a meredekre vágott, foltokkal ékes domboldal, a víz acélja és ezüstje, a zajos tücskök kara, a hátam mögött zúgó vegyeserdő s e megdőlt szilvafa…