Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. – Miket egy évig csak a képzelet idézhetett, ma szemtől-szembe látom. Igen: az ott a nyurga és nyikorgó harangláb, ott a szomszéd ház előtt a két tuskóra szegzett deszkapad, hol annyit üldögéltem estelenkint öreg szomszédunk háborús meséit hallgatva és ítélkező szavát időről, világról, politikáról; s hol annyit üldögéltem serdülő barátaimmal lányokról susogva, és ültem olykor lánnyal összebújva. S emitt a régi-régi ház, amelybe már harminc éve egyre visszajárok: az udvar és a kert, a drótkerítés, a kerekes kút, az esőcsatorna s alatta a mohás hordó, a konyha, a tág, magas szobák, a nyáron át kihalt és csöndes tantermek sajátos szagukkal s arra ott az utca végén a lassú víz, a hömpölygő Duna s partján a gidres-gödrös vén füzes, a töltésoldal, a kövek, a rezgő nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás, a mély homok, a nagyhangú libák és minden, minden éppen úgy, akár hajdan s akár a képzelet ölén. Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? – Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen vidékre vágyik futni a halandó, hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni az újdon tárgyak más mértékein, s maradjon meg sovány vigasztalásul számára legalább a gyönge kétely. Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem e változatlan tájra, mely kegyetlen ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre, ahol csak múlt s emlék terem, s amely idézni tud csak, nincs már új szava?