Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni nem enged és akit csak lassú és konok harccal tud a halál végső birtokba venni. – Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi, beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már? Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár. Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét figyelve az okos szeleknek, majd amelyre kitörhet boldogan: az élő szégyenét, díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, – díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell, díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el. Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik, a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében csak tűnő s villanó részecskék sejtetik a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak. Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás, mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás bundájuk ujjaim begyén érzem simulni vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. – Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni: a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít. A völgyön túl a táj lankásan nő az ég kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó fehér út, – még odébb házak seregletét takarják dundi fák. A száz irányba tartó tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét, kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. – Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene: húsunkban zengedez tovább az elnémult zene. Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat, nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget; a lombok és füvek illata-íze rátapadt, amint a táj fölött hullámzott és kerengett. Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek: völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt, e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt. Mindent magamba! csak mindent magamba, ó, helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos s az alkony-táji nap fényében szunnyadó szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos országában gyűrött inakkal és fakó szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most, s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket, de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. – Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj szállal a Pihenő tetejéről a völgyre. E kisded őrtorony nevettető bástyáival készül türelmesen a minden-éji pörre, melyet halálra ví dühödt és zajtalan hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe próbálja védeni haragjuk ellen rábizott táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. – Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek. A lombok támadó fortélyaik beszélik. Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis: a Pihenő fehér terméskövei véresek, sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik. Az út végén az éj torlaszait építi már, a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.