Az ürögi erdőben
| A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes. |
| A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza, |
| rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó. |
| Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem, |
| a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb |
| riasztva zörren olykor. |
Szelid, rég ismerős táj, |
| szeretném versbefogni dícséreted, de mintha |
| rokon-seregbe téved sok év után a vándor, |
| s az emlékes szemekből felé-leselkedőket |
| nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is |
| gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm, |
| fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már, |
| hogyan szólítsalak meg. |
Kabátom földre dobtam, |
| de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm, |
| ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon. |
|
| A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes, |
| a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy |
| kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok, |
| s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan |
| rohannak át a felhők nyugat felől keletre. |
|
|
|