Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott; gyümölcsre már a törvény kényszeríti. Rend fogta meg a sarjadó kalandot, a szertelen rajongót észre inti. Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak. Teher a kötelesség és lemondás. A szív, melyet rabjává tett a holnap, ritkán derűs: felhőzi mély szorongás. Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép. Jelkép ez is. Megírva benne sorsom. Álmodni engem sem gyötört a kétség, s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson. Az álom és az izzás nincs sehol már. Kötelesség a dal, muszáj a termés. – Pedig de boldog kézzel tékozolnám, ha szolgájává nem tesz a teremtés!