Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága, a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken, hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék, hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak, a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ. Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat, ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam erősebb nálam, elveszi előlem a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb, s helyette színek, illatok apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.