Csata

Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt. De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ág és virág – még lomb alig, – vas-szürke, rózsaszín; – rózsás tüzek lobbannak itt szürkék kanócain, fölrobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapadva az életet bennük fagyatta. Didergek még, bár süt a nap, magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: nem csapkodó gerillaharc, hadművelet folyik, s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. Bízó, azért még nyugtalan fogoly, számolgatom: mily erő állhat ott alant a szembe-dombokon, és jobbról-balról mily hadak zárulnak össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támadniok. S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, e láncait törő világban.