Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény. Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.   Hosszú volt, hosszú volt a tél,   azért csak vége lett,   és tavasz lett, habár nem látni még sehol virágot, levelet. Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám, a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,   mert csönd van itt, csönd s jó magány,   békén fürkészhetek   a földi dolgokon, magamba s messzire egyformán nézhetek. A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez, vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.   Hallgatni s látni érdemes:   a szép törvényeket,   magam és nem-magam, a vonzódásokat s idegenségeket. A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; – de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.   S most újra élet ütközik,   most élet ütközött   a fosztott tájakon, új élet ütközött életeim között. Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb, nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:   a fényeket, az árnyakat,   az el nem mondhatót,   a lényeg lényegét, a csak megélhetőt, az egyetlen valót. Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül: kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,   feltámadás köröskörül,   viharzó győzelem,   tenger piros tető, játszó füst-pántlikák a víg kéményeken! Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly, elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,   a fogyhatatlan föld alól   kitört makacs füvek,   melyek most a kopár határt zengő színű mézzel díszítitek! Ó, élni együtt induló csodálatos sereg! Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már   a halál vendégeskedett,   ajtóm és ablakom   kitárom: a halál helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!