Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! – Ki önnön szívem faggattam a külső kopárság gyászos hónapjain át az arasz napokban, hosszú éjszakákon, s a test és lélek félelmeivel meg álmaival bajlódtam, bíbelődtem, – ó, nem kedvemre, mert reávetődött árnyékom ételemre s italomra, s meddő magánbeszédre kényszerültem – itt állok most földúlva és riadtan ezer idegen bámulnivaló közt, tanácstalan szívvel. – tanácstalan szívvel. – Győzelmesen elárasztotta a kertet a zöld. Térdem verik az elvadult gazok, bújkálnom kell a földig bókoló fák, útmenti orgonák és jázminok szertelen ágbogai közt, s ha olykor a fűbe dőlök, rajban lepnek el hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák, s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép boldog trilláit hasztalan kísérlem szétszűrni. – szétszűrni. – Meggyúlt a világ, s lobogva csap össze ég és föld, és könny tolul szemembe, oly sajgón hasít belém az annyiszor feledt és annyiszor kicsinylett és most tündökölve újra föltámadó igazság: élni, élni, hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!