A táj énekei

Egy megfagyott körtefa-csemetére

A füvek a föld alá bújtak, magukba bújtak társaid:

saját bajukkal veszkölődtek. S én meg néhány madár meg a

kóbor macskák hiába láttunk.

Talán csillagos éj volt, talán szikrázó egű hajnal,

mikor a hóhér fagy reádtört irgalmatlan késeivel.

Ott álltál reszketve előtte, egyedül, kétségbeesett

elszántsággal, s nem moccanhattál, élők legszánandóbbika,

akitől még a menekülés fegyvere is elvétetett. –

Így a hősök hősei szoktak találkozni a pusztulással,

ők nem szaladnak meg előle. De mert önként s bátran teszik,

tiszteletet érdemlenek s nem, mint te, a részvét kegyelmét.

Az ember szíve és szeme menthetetlen emberszabású:

melletted mentem el naponkint, s nem vettem észre semmit.

Csak most, hogy a füvek kibújtak a föld alól, s a társaid

kibújtak magukból virággal s levéllel adva hírt, hogy élnek:

e gyönge szem most látja csak tragédiád,

s e gyönge szív most érzi gyöngeségét. –

Ó, kis halott, ki már tudod a legfőbb

titkot: az élők szégyenét, lám a futó szelekhez

fordulok érted s kérem őket: borítsanak be gazdagon

rózsaszín és fehér szirmok könnyű zuhatagával.

Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! –

Ki önnön szívem faggattam a külső

kopárság gyászos hónapjain át az

arasz napokban, hosszú éjszakákon,

s a test és lélek félelmeivel meg

álmaival bajlódtam, bíbelődtem,

– ó, nem kedvemre, mert reávetődött

árnyékom ételemre s italomra,

s meddő magánbeszédre kényszerültem –

itt állok most földúlva és riadtan

ezer idegen bámulnivaló közt,

tanácstalan szívvel. –

Győzelmesen

elárasztotta a kertet a zöld.

Térdem verik az elvadult gazok,

bújkálnom kell a földig bókoló fák,

útmenti orgonák és jázminok

szertelen ágbogai közt, s ha olykor

a fűbe dőlök, rajban lepnek el

hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,

s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép

boldog trilláit hasztalan kísérlem

szétszűrni. –

Meggyúlt a világ, s lobogva

csap össze ég és föld, és könny tolul

szemembe, oly sajgón hasít belém

az annyiszor feledt és annyiszor

kicsinylett és most tündökölve újra

föltámadó igazság: élni, élni,

hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!

Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.

Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.

Hosszú volt, hosszú volt a tél,

azért csak vége lett,

és tavasz lett, habár

nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,

a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,

mert csönd van itt, csönd s jó magány,

békén fürkészhetek

a földi dolgokon,

magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,

vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.

Hallgatni s látni érdemes:

a szép törvényeket,

magam és nem-magam,

a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –

de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.

S most újra élet ütközik,

most élet ütközött

a fosztott tájakon,

új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,

nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:

a fényeket, az árnyakat,

az el nem mondhatót,

a lényeg lényegét,

a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:

kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,

feltámadás köröskörül,

viharzó győzelem,

tenger piros tető,

játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,

elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,

a fogyhatatlan föld alól

kitört makacs füvek,

melyek most a kopár

határt zengő színű mézzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!

Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már

a halál vendégeskedett,

ajtóm és ablakom

kitárom: a halál

helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

Csata

Néhány tavalyi mandula

az ág-hegyen maradt.

De bontja, bontja már a fa

az új virágokat.

Ág és virág – még lomb alig, –

vas-szürke, rózsaszín;

– rózsás tüzek lobbannak itt

szürkék kanócain,

fölrobbantják a dermeteg

s makacsul ittragadt telet,

mely földre, ágra rátapadva

az életet bennük fagyatta.

Didergek még, bár süt a nap,

magas szobámra süt,

de biztat a tapasztalat

itt, ott és mindenütt:

nem csapkodó gerillaharc,

hadművelet folyik,

s holott esik néhány kudarc,

csak jóra változik,

és bizton győz a győzni jött

az eddig győzelmes fölött,

s ki jót pártolt a viadalban,

majd része lesz a diadalban.

Bízó, azért még nyugtalan

fogoly, számolgatom:

mily erő állhat ott alant

a szembe-dombokon,

és jobbról-balról mily hadak

zárulnak össze, hogy

döntő csatába fogjanak,

ha kell támadniok.

S örömöm egyre-egyre nő,

mert föl nem tartható erő

feszül a friss füvekben, fákban,

e láncait törő világban.

Didergő

Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága,

a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken,

hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék,

hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak,

a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait

reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes

csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg

a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg

a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a

dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült

maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.

Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat,

ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam

erősebb nálam, elveszi előlem

a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb,

s helyette színek, illatok

apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.

Kert júliusban

Virágot, lombot még kedvére bontott;

gyümölcsre már a törvény kényszeríti.

Rend fogta meg a sarjadó kalandot,

a szertelen rajongót észre inti.

Csapzott a kert. Az ágak meghajolnak.

Teher a kötelesség és lemondás.

A szív, melyet rabjává tett a holnap,

ritkán derűs: felhőzi mély szorongás.

Csapzott a kert, a nemrég zsenge és szép.

Jelkép ez is. Megírva benne sorsom.

Álmodni engem sem gyötört a kétség,

s nem volt hideg, hogy lázamban kioltson.

Az álom és az izzás nincs sehol már.

Kötelesség a dal, muszáj a termés.

– Pedig de boldog kézzel tékozolnám,

ha szolgájává nem tesz a teremtés!

Nyár

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!

A terhes teljesség felé közelget.

Csírát sarjaszt a végső megalázás,

csontváz-sereg hódítja el a kertet.

S ez így megy minden évben rendületlen:

tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.

Ki látja ezt, és olvas a jelekben,

csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.

Szeptember

Kihűlt a láz: a fák már

nem hisznek semmiben.

Ólálkodó halál jár

a kert sűrűiben.

Körték, szilvák megérnek,

a lágy szőlőszemek

sárgáján tiszta fények

szikrái zengenek.

Bimbóit fölnevelte

az őszirózsa-sor.

Ezer szín tört a kertre

a nyári zöld alól. –

Jobb már csukott szobából

kinézni s nézni, hogy

a fázós, görbe ágon

deres harmat ragyog.

Még jobb csukott szobában

heverni mind hanyatt,

bámulni a homályban

tömörlő árnyakat

s a néma tárgy-világot.

– Ők változatlanok:

nem ordítják halálod,

mint künn az évszakok.

Az ürögi erdőben

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.

A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,

rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó.

Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,

a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb

riasztva zörren olykor.

Szelid, rég ismerős táj,

szeretném versbefogni dícséreted, de mintha

rokon-seregbe téved sok év után a vándor,

s az emlékes szemekből felé-leselkedőket

nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is

gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm,

fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,

hogyan szólítsalak meg.

Kabátom földre dobtam,

de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm,

ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,

a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy

kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,

s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan

rohannak át a felhők nyugat felől keletre.

Flóra-pihenő

Beroskadt itt a táj, mint szépruhás halott

melle, kit tébolyult szerelem sírba tenni

nem enged és akit csak lassú és konok

harccal tud a halál végső birtokba venni. –

Beroskadt itt a táj – még néhol láthatod

a pusztulás nyomát: pár üszkös folt, más semmi,

beroskadt itt a táj, de, ó, ki gondol erre már?

Fénylő kincstárakat hord mindenütt a láthatár.

Sziklán ülök. Közel szállong az ősz, de még

zöld a levél. A gyász piros-sárgája rejtve

lappang a szín alatt, erőtlen kürt-jelét

figyelve az okos szeleknek, majd amelyre

kitörhet boldogan: az élő szégyenét,

díszét és szégyenét fájlalva, ünnepelve, –

díszét és szégyenét, mert romlás, mert romolni kell,

díszét és szégyenét, mert jobb élő elől megy el.

Alant a völgy-lapályt szőlőtáblák fedik,

a kéklő négyszögek, mint ódon csataképen

a fölvonult hadak, melyeknek rendjeit

harc nem kavarta még. Idébb, a hegy tövében

csak tűnő s villanó részecskék sejtetik

a tárgyakat, mivel a hegy-falat merészen

benőtte a bozót, s miként a szél, az ágbogak

szemem előtt szelid mozgással úsznak, inganak.

Balról a nyúlt Mecsek mint állat-óriás,

mely békén elfeküdt, s hasához hagyja bújni

jóltáplált kölykeit, a dombokat. Csigás

bundájuk ujjaim begyén érzem simulni

vagy arcom ráncain mint lágy cirógatást. –

Kölyök-szag: rossz vagyok, jó volna megjavulni:

a felnőtt tévelyeg: szülő-anyját, testvéreit

elhagyja, gyűjtöget, fogat meg körmöt élesít.

A völgyön túl a táj lankásan nő az ég

kékjére. Hengeres torony, simán kanyargó

fehér út, – még odébb házak seregletét

takarják dundi fák. A száz irányba tartó

tekintet meg-megáll, mélázik szerteszét,

kívül nyugodt a kép, bennem forgó-kavargó. –

Lehunyhatnám szemem: már semmit nem segítene:

húsunkban zengedez tovább az elnémult zene.

Sziklán ülök. Nehéz a dús légáradat,

nehéz, alig bírom: mégis feszít, emelget;

a lombok és füvek illata-íze rátapadt,

amint a táj fölött hullámzott és kerengett.

Nemcsak tüdőm zihál, egész testemre átragad

a jámbor kapzsiság: mindent magamba nyeljek:

völgyet, hegyet, fehér utat, nyugalmat és derűt,

e roppant omlatag bájt és pehely-könnyű erőt.

Mindent magamba! csak mindent magamba, ó,

helyettük is, kik ott az ártatlan lapályos

s az alkony-táji nap fényében szunnyadó

szőlők és fák alatt a kőzet-éj halálos

országában gyűrött inakkal és fakó

szemmel feküsznek a pár-ölnyi ég alá most,

s néznének szerteszét, dagasztanák a mellüket,

de sűrű por kering, kínok között lélegzenek. –

Sziklán ülök. Zajos beszéd és lány-kacaj

szállal a Pihenő tetejéről a völgyre.

E kisded őrtorony nevettető bástyáival

készül türelmesen a minden-éji pörre,

melyet halálra ví dühödt és zajtalan

hadaival a völgy s az erdő, s ő, a törpe

próbálja védeni haragjuk ellen rábizott

táját, s hiába: ősz felé zilált lesz és nyuzott. –

Szél jő a hegy mögül, megrebbenek, megyek.

A lombok támadó fortélyaik beszélik.

Sietnem kell. Ha itt szorulnék, senkinek

nem volna gondja rám. Lesem fürkészve mégis:

a Pihenő fehér terméskövei véresek,

sehol a lány-kacaj, szörnyeteg óra érik.

Az út végén az éj torlaszait építi már,

a kavicsokból is iszonyat rí és borzadály.

Gyermekkori táj

Nyár van megint, s én újra itt vagyok. –

Miket egy évig csak a képzelet

idézhetett, ma szemtől-szembe látom.

Igen: az ott a nyurga és nyikorgó

harangláb, ott a szomszéd ház előtt

a két tuskóra szegzett deszkapad,

hol annyit üldögéltem estelenkint

öreg szomszédunk háborús meséit

hallgatva és ítélkező szavát

időről, világról, politikáról;

s hol annyit üldögéltem serdülő

barátaimmal lányokról susogva,

és ültem olykor lánnyal összebújva.

S emitt a régi-régi ház, amelybe

már harminc éve egyre visszajárok:

az udvar és a kert, a drótkerítés,

a kerekes kút, az esőcsatorna

s alatta a mohás hordó, a konyha,

a tág, magas szobák, a nyáron át

kihalt és csöndes tantermek sajátos

szagukkal s arra ott az utca végén

a lassú víz, a hömpölygő Duna

s partján a gidres-gödrös vén füzes,

a töltésoldal, a kövek, a rezgő

nyárfák, a mosó asszonyok, a zúgás,

a mély homok, a nagyhangú libák

és minden, minden éppen úgy, akár

hajdan s akár a képzelet ölén.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem? –

Ha baj szakad rá, inkább ismeretlen

vidékre vágyik futni a halandó,

hogy zökkent sorsát meg ne tudja mérni

az újdon tárgyak más mértékein,

s maradjon meg sovány vigasztalásul

számára legalább a gyönge kétely.

Ó, jó-e, jó-e vissza-visszatérnem

e változatlan tájra, mely kegyetlen

ridegséggel hasonlít, s mér meg egyre,

ahol csak múlt s emlék terem, s amely

idézni tud csak, nincs már új szava?

Parasztszobában

Ha még kisebb lenne az ablak,

a négy fal köze még szorosabb,

s a mennyezet is lejjebb szállna,

akkor volna jó igazán. –

Itt megbújhatnék, üldözött vad,

csak néhányszor kileskelődve,

s a széles utak, nyílt csapások

mellett új ösvények sorát

találnám meg magam felé…

Dunaszekcső-sziget

A jégzajlástól megdőlt szilvafa

hézagos árnyékát fűre dobott pokrócomra teríti,

gyöngén fodros a víz.

„Idill” – mondaná, aki hallja,

de nem idill,

mert a szelid hangon döngő szunyogok

véremből egyre-másra gömbölyítik

apró, piros gyöngyöcskévé sovány potrohukat,

s vadul hadakozom.

Szemközt, a másik parton, mint hibásan

húzott egyenes, hosszú, enyhe domb,

meredekre levágott oldalán

sárga homokfoltok és összevissza

bokrok, szőlőtáblák, borzas gyümölcsfák.

A Duna még a part alatt se loccsan:

lábujjhegyen s lélegzetét egészen visszafojtva oson.

Túlsó felén, ahol a domb

nézi magát benne, mint lankadatlan,

kopott Nárcisszusz: mély-szürke acél,

innen: szikrázó szín-ezüst.

Kicsiny hajócska hozza és viszi

a széles és korlátos komp-uszályt,

mely barna lovak, foltos ökrök,

magosra fölrakott

szalmás-szekerek sárgán lobogó

képét úsztatja végig a vizen.

Dohog a motor, néha nekidől

mint mérgesített eb. Tücsök zenél,

itt-ott néhány fürdő gyerek sikongat,

túlról és innen szorgos sulykolófák

zöngétlen csattogása versenyez,

s mögöttem ritkás vegyeserdő zúg-zúg. –

Hány éve látom, hallom ezt már!

Gyakran fordult a tájék körülöttem,

s az emberek: szeretteim és nem szeretteim

más-más glédába álltak,

de ez mindig így jött velem

a Mecsek alá, a Tiberis mellé

s távol Sziciliába egyaránt.

Mellettem olvas feleségem,

olvas, nem tudja, mivel bajmolódom:

neki csak néhány-éves emlék,

ami nékem majdnem az élet.

Ó, buzgó voltam és buzgó vagyok

múltunkat egybeszerkeszteni, hogy

ne csak, mint összehajló fák, melyeknek

a törzsük idegen, ne csak

jelenünket s jövőnket éljük együtt,

de megérti-e, megértheti-e,

akárki is, mit mond nekem

a sulykolófák egyhangú zenéje,

a meredekre vágott,

foltokkal ékes domboldal, a víz

acélja és ezüstje, a zajos

tücskök kara, a hátam mögött zúgó

vegyeserdő s e megdőlt szilvafa…

Ébredés

I

A gyermek sír, ha ébred. A világ

sír, mert az éj magárahagyta.

Mint kinek megzavarják örömét,

kedves játékát elveszik kezéből.

A szürkeség órája ez: a senki-

földje éjszaka és nappal között.

A senki-földje nyúlik bennem is,

fölvert a gond, nem tagjaim nyugalma.

Fölvert a gond. Szobám elé ülök:

csöpp szürkeség a tenger szürkeségben.

Fakó-vörös, ijesztő-nagy kerék

a láthatár szélén a fölkelő nap.

Levél se moccan, fű se ing, az ég

üres, merev, halott, madártalan.

Fejem lehajtom: mért növeljem én is

a meglepett szemérmes szégyenét.

II

Élő s nem élő

változik egyre.

Ki horgadó fejét

fölveti újra,

nem látja többé azt, amit szemében

elvitt magával:

a fakó-vörös napot nem látja többé.

Helyette a hamvas

dombsor hulláma fölött

izzón aranyló

gömböt, mely a fák és háztetők

hegyét megaranyozza,

s a mozdulatlan

füvek és levelek helyén

vibráló, boldog remegést,

az égi ürességben

csattogó galambraj önfeledt

keringését, foszló felhők futását.

Ajtója előtt meg

a lámpabúrán még előbb

fejjel lefelé aludt

legyek zengő kör-lebegését.

Élő s nem élő

változik egyre.

Akit ágyából gondja ugratott ki,

s ültetett a kárhozók közé,

csüggedt fejét a napsugárba tartja,

könnyet morzsol ki szeméből,

hogy mint a levél, fű, légy és galamb

ő is él, és új napra virradt.