A föld teremtése

Mordvin hitrege

Kék habok hátán, zöld habok hátán, szürke habok hátán

hintázik Csám-Páz, az Úr;

habokon ringó kőszikla hátán

hintázik az Erős,

felhős a szíve,

így szól magában:

„Víz, víz, víz mindenütt,

víz és ég mindenütt,

jó volna teremteni földet!”

Habokat zúzó kőszikla hátán

hintázik, méláz,

felhős a szíve,

így sóhajt búsan Égi Apánk:

„Egyetlen társam, testvérem sincsen,

kivel a dolgot meghányjam-vessem,

hol fogjak hozzá, nem is tudom.”

Így sóhajt Csám-Páz keserű szájjal,

s keserű szájjal a tengerbe köp.

Azután sétál,

beleszáll a vízbe,

ide-oda úszkál,

feje zúg a gondtól.

és ahogyan térül-fordul,

erre úszkál, arra úszkál,

egyszercsak körültekint.

Lám: köpése óriás

heggyé nőtt a víz alól,

lám: keserű nyála száraz

szirt-orommá változott.

Kapja botját nagy haraggal,

hogy bizony majd szétveri.

Ráüt egyet: meg se rezdül,

ráüt ismét: elhasad,

és amint harmadszor üt,

hát a hegyből napvilágra

pattan Sajtán, a Gonosz.

Keze, lába csupa szőr,

csupa szőr a melle, háta,

dús borosta lepi arcát,

egy szeme a homlokán,

s homlokából két zömökded

szarva duzzad feketén,

lábafeje lópata,

farka húsos, pikkelyes.

Nézi a Magános a mélyi szörnyet,

borzad tőle, de örvend is:

nincs többé egyedül.

Sajtán szava Csám-Páz úrhoz:

„Testvért kívántál, társat kerestél,

világot akarsz teremteni,

nem volt, akivel meghányjad-vessed.

Testvért kívántál: itt vagyok én,

társat kerestél: itt vagyok én.”

Így felel rá a Hatalmas:

„Testvéremül nem fogadlak,

munkatársul elfogadlak. –

Nosza, mindjárt lássunk hozzá,

szállj a tenger fenekére,

hozz fövenyt a víz alól,

hogy a földet megteremtsük.”

Lebukik a Csúf a mélybe,

üres kézzel fordul vissza,

másodszor is üres kézzel

veti föl a sárga hab.

Háborodva fúj és prüszköl,

csillog minden szőre szála,

vad, bozontos üstökérül

szerterázza a vizet.

Dúlva-fúlva toporzékol,

bunkó-ökle veri mellét,

laza tajték jön a száján,

fültépően ordibál:

„Másik társat végy magadhoz,

kétszer is hiába buktam,

tűz csapott ki a fövenyből,

juj, nagyon megégetett!

Másik társat végy magadhoz,

kín harapja porcikáim,

visszabújok én a hegybe.”

Dúlva-fúlva toporzékol,

bunkó-ökle veri mellét,

üvöltése mennydörögve

zúdul végig a vizen.

Apánk hallgat mosolyogva,

aztán lassan így felel:

„Én vagyok az Ég Ura, mindenek ura én vagyok,

nem tudtad-e, Szőrös?

Ha az én nevemben indulsz,

bátran bújhatsz a homályba,

ha nevemben kérsz a tenger mélyes-mélyi fövenyéből,

nem csap rád belőle tűz.”

Próbál Sajtán harmadízben,

a Bozontos harmadikszor

száll a tenger fenekére.

Nemsokára föl is bukkan,

kidagad a két pofája,

majd a szemcsés, szép fövenyt

Urunk markába köpi,

kicsit hagy csak nyelve alján.

Nosza, Csám-Páz szórja, hinti

szerteszét a tenger színén,

szórja, hinti fáradatlan.

S ím, hová egy morzsa hull,

nőni kezd, terülni menten,

s termőfölddé változik.

Háborogva zúg a tenger,

hab-fogait vicsorítja,

bőgve torpan, sírva hátrál,

tajtékozva szűkül egyre.

Nézi boldogan Apánk

a növekvő, ifjú földet,

nézi, nézi, s mosolyog.

De hogyan járt a Bozontos,

hogyan járt a Mély Fia?

Hát, miként a tenger-szerte hullt föveny dagadt, dagadt,

úgy dagadt a nyelve alján az elorzott föveny is.

Már a két pofája duzzad gömbölyűbbre-gömbölyűbbre,

már a feje is nagyobb, és nagyobb lesz egyre-másra;

jajgat, sír az Éktelen,

fúj, üvölt a fájdalomtul,

már a feje dombnyi nagy,

már a feje kicsi hegy lett,

már a felhőket veri, –

fúj, üvölt a fájdalomtul,

vézna teste, gyönge lába

ing a szörnyű súly alatt,

fúj, üvölt a fájdalomtul,

csontos öklét rágja, marja,

nyála ömlik, könnye ömlik,

és a feje egyre nő.

Látja ám az Ég Ura,

hallja, s hagyja sírni-ríni,

hadd fizesse ronda bűnét,

végre aztán így kiált rá:

„Nosza, köpd ki, esztelen!”

Rázkódik a Mély Fia,

nagyokat ökrend, köpi, hányja,

sárga fogai közül

darabokra törve zúdul.

És hová esik belőle:

kő lesz, szikla, sivatag lesz,

terméketlen és kopár.

Már a feje kicsi hegy lett,

már a feje dombnyi csak,

rázkódik az Óriás,

rengeti a gyenge földet,

megrepeszti könnyű bőrét,

s erre, arra, mindenütt

zúgó völgyek, öblös árkok,

meredélyes szakadékok

nyílnak rajta hirtelen.

Nézi Apánk, s megsajdul a szíve:

mivé lett a szép föld?

Simából érdes,

egyenesből görbe,

finomból durva,

bizony rút a szépből.

Nézi, s így szól haragos hangon:

„Átkozott légy, engedetlen,

idejöttél társamul,

s mit én bölcsen megcsináltam,

elrontottad suta kézzel.

Átkozott légy, lázadó,

hullj a tenger fenekére,

tenger feneke alatt

hullj az örök tűzbe-lángba!”

Könyörgésre fogja a Borzas,

odaesik Apánk elé,

csókolja a lábát, térdét,

meg-megrándul szikla-válla,

vonaglik a teste.

De csak mozdul ám a tenger

gyöngy-szín habján örvény támad,

zúgó örvény fenekéből

lila-zöld láng csap elő,

s benyeli a rettegőt.

Sistereg a sárga hab,

fényes párát lök az égre,

még hullámlik hosszú ívben,

aztán lassan elsimul.

Szomorú az Ég Ura, szomorú a Hatalmas,

lehajtja fejét,

fátylas szemmel pislog körül olykor,

ismét egyedül van:

jó volna, ha társa volna.

Szomorú a Hatalmas:

a Gonosz földúlta a földet,

egyedül van a dúlt földön:

jó volna, ha társa volna.

Sóhajt és így szól magához:

„Van már föld, ha dúlt is,

most élőt teremtek.”

S Ange-Patäit megteremti,

megteremti az első asszonyt.

Habkőből faragja csontját,

húsa könnyű bárányfelhő,

hajnalpírból szabja bőrét,

haja kéklő holdsugár,

szeme árnyék, foga gyöngy,

körme kagyló belseje.

Tetszik ám a Bánatosnak,

tetszik ám az első asszony,

– jó volna, ha társa volna –

maga mellé emeli.

Már boldog az Ég Ura, Csám-Páz,

mellette az első asszony,

sarjakat szül majd neki,

isteneknek anyja lesz.