Fogyó világ

Földbe hullt, vagy nyom-felejtő légbe szállott, váza van csak: bőre, húsa rég lemállott,   csípős szél fúj rajta dallamot. – Lábodat se tedd le, ó, minek kopogjon? úgyis eltűnsz, mint a füst, – de hadd forogjon   homlokodnál kedves csillagod. Sárga és rogyott a fű, a fák kopottak, hasztalan vesződtek; ím: alulmaradtak,   megnyugodva várják sorsukat. Ám a házak lankadatlan küzdenek még, bőrükön pusztít a fény – belül hüvösség,   vermek és homályba-vájt utak. Hol keressek változatlan ízt e tájon, lángragyúl-e lángom másik tiszta szájon?   ne maradjak egymagam hibás. Hogy terítsem szép palástom más nyakába: tudja ő is, mit veszít, ha már hiába,   óhatatlan lesz a pusztulás. Jó sereg te, részesek, tanúk világa! rögbe bújtál, ajkadat kukac lerágta:   titkod együtt rothad el veled. És a szó, mely sírt, morogva lázadott csak, messze zúg már: holdat és napot babusgat,   bátorítják öblös fellegek. Gáncs-vető követ gurít az út elébem, rácsot ejt a dárda-fényü ég fölébem,   jobb, ha bölcsen meg se mozdulok – csak magamba nézek, és szemem bogozza: merre jár a vágy, ha néha visszahozza,   merre nem szorul köré hurok.