A menekülő

Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Folyékony éj hullám-verése csapkodja térded és fejed, lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka. Gyakran leülsz, s a földre bámulsz: bujócskázó utat kutatsz: tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? A fénybe, fénybe visszafutni! Lehúz a duzzadó sötét, a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt bolyongsz vakon. Kicsöppentél a gyermekkorból: hogyan, hogyan történhetett? kicsöppentél az ifjúkorból: hogyan, hogyan történhetett? a színtelen tárgyak sok-élű téglái közt csetelsz-botolsz. Él még a szomjúság szivedben: érzed szilaj marásait, s nem enyhíted, csak elcsitítod: ígérettel csitítod el. Csalod magad: egy másik út ez, végigfutod, mert így muszáj, aztán a választott mezőre lépsz majd vidám-virágosan. Ó, elfelejted, mennyi szép szó rekedt beléd örökre már, miket vigyázva tartogattál, hogy egyszer elmondd boldogan. Ó, elfelejted, mennyifélét akartál tenni, s rád-borult, rád-alkonyult: becsukta kelyhét a szirmot-táró alkalom. A benned ívelő sugár-bolt tojáshéjként rogyott be, és a gyönge törmelék porában kincsed porát se lelheted. Gyakran leülsz, s magadba bámulsz: utat kutatsz magad felé, tudnál-e, s merre, merre tudnál a fénybe visszafutni még? – Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, mint holt körül a gyertya-lángok – talán halott vagy már te is. Nem fény e fény, csak ócska pótlék, mit a szokás gyújt, semmi több, az egy-szövésű némaságban csöpp jajkiáltás itt meg ott. De mégis: ez tiéd egészen, s ha büszkeségre éhezel, szegénységedbe burkolózhatsz sajgó arany-palást helyett. A térded egy irányba hajlik: az út is egy irányba visz, miből kinőttél, dobd a tűzre, s vállald a rád-szabott ruhát. A vissza-nem-jövőket öld meg, szerelmes testük hengerítsd szived földjébe, nől belőlük örökzöld sírok domb-sora. Gyászold el őket újra-újra, akár termő szüléidet, de semmiképp ne várd, ne áhítsd – magadnak ártanál vele. Körötted, a világ szegélyén, hunyorgó lámpák rezgenek, örülj nekik, ha pislogók is, mint ékkövekre, úgy tekints. Lépéseidbe, álmaidba beléömlött az éjszaka, s az éjszakának réme-árnya rád-élesíti késeit. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Fordulj meg, lökd arcukba fáklyád, lásd végre, hogy kiktől szaladsz.