Szabadulás

Gyorsítja lépteit a nyár, korábban ébred a bagoly,   árnyékos odva űzi, mint a talpat a parázs.   Indázó, vézna dallamot növeszt a zengő hallgatás, a hontalan homály a lomb csipkéin bujdokol. Nyúlt-ívű csóva pántja leng a szótalan csúcsok között,   a völgyek nyirkos útjait borzongás kergeti,   kiáltás éled, száll a hang: nincs, aki sorsát mentheti: a mell szorongó fészke vad sárkány-fiaktól sír, nyüzsög. Érdes kövek csattognak és sikoltanak reménytelen,   nem nő a zúgás, nem lohad, csak forr kegyetlenül.   A hold derengő fénye, mint a víz, a töprengőre dül, szelid csónakként ring odébb a megfárasztott értelem. Nyitott tenyérre fekszik és megcsillan a kemény közöny,   halott mocsár-szag hömpölyög a roncs mező felett,   sudárló nyárfák tőre szúr a légbe: ó, nincs enyhület! s a szél egy ág hegyére ül, tollászkodik szégyenkezőn. Gidák s más ifjú állatok bohókás kedve nyugszik el   az álmos út bóbiskoló, fehér hajlásain,   a lassú tompulás mögül virág fakad, kibontja in- gó szirmait, s a múlt felé halódó illatot terel. Ágy, biztonság, meleg sarok, meghitt-világú, gyönge mécs,   a védtelen befordul, és páncéljából kilép,   a vágtató megtorpan: ím, szikrázva leng a semmiség, és visszacsúszik, míg lehet, míg nem keríti görbe rács. A hajnal éledő jelén dühödt bikák tipornak át,   rikoltás fúr az ég felé, a táj tűzvészt nevel,   király-sasok keringenek az áramlás erőivel, a tolluk lángoló vörös, karmuk galamb húsába vág. Kicsendülő ének bolyong a réteken, fodrozva hull   a fűre, csapzott sír-helyét hullám-vonal diszí-   ti, száll a fény, árad-terül, az üldözőket üldözi, bősége homlokukra ég reszketve, mozdulatlanul.