A magányról

Megállt, s áll a lomb, álmatag leng az éj; a formák fölitták a színt, alszanak a végük-nem-érő utak, míg közé- jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy- beteggé tüzelt város. – Ó, jobb, ha nem vesződöl, pihensz csak fa-érzéktelen. A végük-nem-érő utak! Hátukon sugár-fényeket gyújt, s kavar szét a csönd, sugár-fények úsznak tömény álmukon, zilálják a lustán borongó közönyt. Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, igyekvő szemed csapda torkába fut. Hanem nézheted nyomtalan nyomdokuk, nyugalmad koporsóba fektetheted: az ágyadba is víni kell háborúd, parázson csigázni szegény testedet – hegyet döntsz elébük, vagy árkot hasítsz, szökésükre hálót azért nem borítsz. Sötéten botorkál a szív és remeg, a zörgő, fagyos tájba vadként figyel. Elégyúl a nap, láng-szegett fellegek terítik be. – Ó, tőrbe jut, vagy kegyel- mes öl várja? Aggódva kételkedik, megébreszti, és veszti félelmeit. A boltok berogynak, s a hulló vilá- got omló romok földbe zúzzák-verik. Ki áshat, s ki ás érte sziklák alá? A vágyak csak irtózva élesztgetik. Ha szétfolyna bár boldog élők meleg husában, hogy őrizze éber sereg. Nehéz tűz a fájás, a vándor szemén borúsan lobog, mint szülőház, ha ég – Föléhajlik, elszáll a könnyű remény, hüvös szél süvít, jég-eres lesz az ég – a vándor riadtan tekintget körül: kinyíló kehelyként borul rá az űr.